1 fejezet - Summer!
Izgatottan ugrottam ki az ágyból. Nem csak maga a tudat dobott fel, hogy nyár van, hanem az, hogy végre azt teszek, amit csak akarok. Egész évben ezt a napot vártam a legjobban. Az évzáró napját. Ma végre hivatalosan is befejeződik a suli, és az egész nyár az enyém. Pontosabban enyém, és Alexé, a legjobb barátnőmé. Általában minden nap együtt lógunk, akár süt a nap, akár nem. És valljuk be: itt Londonban nincs mindig verőfényes napsütés. Remélem, hogy ezúttal más lesz. Szám sarkában már ébredésem óta mosoly lapult, csak valamiért nem akartam előre inni a medve bőrére. Hiszen még bármi történhet, ami tönkrevághatja a nyarat. Gyorsan magamra kapkodtam a ruhákat, amiket még tegnap este készítettem ki. A hajamat laza lófarokba kötöttem, felvettem a cipőmet, és indulásra készen álltam. Vagyis...mégsem teljesen. Tom, a bátyám még mindig készülődött, én pedig nem győztem sürgetni.
Amikor végre befejezte a cicomázást(ezalatt azt értem, hogy valóban cicomázza magát, mert EMO-s.) beültünk az autóba, és elhajtottunk az iskola felé. Anya és apa nem voltak izgatottak, velem ellentétben, mert nagyon izgultam az bizonyítványom miatt. Nem vagyok stréber, vagy ilyesmi, csak vinni akarom valamire. Úgy ahogy anya és apa. Fogadok, most mindenki azt hiszi hogy egy szürke egér vagyok, aki csak a könyveket bújja. Nem. Nem voltam sosem könyvmoly, most sem vagyok. Mindig vidám a hangulatom, sokat neveket, rendszerint ezt átragasztom másokra is. Fogalmam sincs honnan jön a ok poén, amiket én és Alexandra elég sűrűn eleresztünk.
A suliban már mindenki gyülekezett. Alexandrát nem láttam, pedig már meg kellett volna érkeznie. Bár az ő szeleburdiságával... A családunk szétvált. Apa és anya a szülőkhöz csatlakoztak, Tom az EMOsok csoportjához, én pedig Carolinékhoz. Ők Chris Morrisonról beszélgettek, akibe Alexandra már három éve szerelmes. Soha nem merte neki megmondani, amit megértek, mert Chris a legmenőbb pasi a gimiben.
Egyfolytában az órámat vizslattam, és imádkoztam hogy Alexandra időben megérkezzen. Amikor épp azt tervezgettem, hogy fogom jól lehordani, valaki befogta mind a két szemem.
- Na ki az? - kérdezte elváltoztatott hangon valaki, de én mégis megismertem.
- Alex - kiáltottam lelkesen.
- Utálom, hogy mindig felismersz! - nevetett és beállt mellém. Caroline és a többiek érdekesen néztek, ők nem szokták meg ezt a fajta viselkedést. Nagy ívben kerülik a feltűnést, szeretik, hogy senki sem veszi őket észre.
- Jó hogy itt vagy, már kezdtem aggódni... - kezdtem, de a "csengő" megszólalt. Ez már nem az a csengő volt, mint év közben. Most hangzott fel utoljára.
- Köszöntök mindenkit eme roppant izgalmas napon, amikor megmutatkozik a gyerekek tanulásának eredménye... - kezdett monológjába az igazgató, Mr. Lambert. Nem igazán figyeltem, gondolataim elkalandoztak. Csak akkor eszméltem fel, mikor a nevemet mondták. Alex oldalba bökött.
- Menj már! - fojtotta el nevetését, és megindított. A szemem sarkából láttam, hogy anya és apa fülig érő szájjal fixíroztak, amikor átvettem a kis könyvecskét, amiben az év végi jegyeim voltak feltüntetve. Amint visszaértem a helyemre, azonnal kinyitottam azt. Alexandra pont olyan izgatott lett, mint én. El sem hittem! Egyetlenegy négyesem volt, az is a matek. Annyira örültem, hogy legszívesebben ugrándoztam volna. De nem tehettem. Sajnos... Alex szemei elkerekedtek.
- Azta! Nem vagy semmi! - vigyorgott. Pont akkor mondták az ő nevét. Amilyen gyorsan csak tudott, sietett a bizonyítványért. Már nyitva állt, amikor visszaállt mellém.
- Áááááá! - sikított, mire minden szem ránk szegeződött.
- Ööö... csak...belelépett egy...khm...szálkába. - mondtam, nem túl meggyőzően. Minden esetre a többi ember visszazökkent ez előző tevékenységébe.
- Mi történt? - kérdeztem.
- Csak egy hármas! A többi mind ötös! - örvendezett. - El tudod ezt hinni? - mutatta oda a könyvet. És tényleg. Egy hármas, amúgy minden ötös.
- Büszke vagyok rád! - játszottam a sírós anyukát. Amikor az évzáró véget ért, a tömeg szétoszlott. Anya és apa izgatottan sétáltak felém, hogy megtudják az eredményeimet. Anya majdnem elájult az örömtől, apa pedig büszkén megpaskolta a fejem. Tom komor arcáról nem tudtam leolvasni semmit, anyáék pedig hiába kérdezték, nem volt hajlandó elárulni semmit.
Otthon rögtön átöltöztem, és a kis könyvet bedobtam a szekrénybe. Csak év elején kell visszavinni, addig pedig még rengeteg idő van. Lehuppantam az ágyra, majd pár percnyi henyélés után felpattantam, és a telefonom után nyúltam. Alexet tárcsáztam. Türelmetlenül vártam, míg felveszi. És akkor:
- Jó napot kívánok, miben segíthetek? - szólt bele egy mély, női hang.
- Alex? - kérdeztem. Szerencsémre elnevette magát, mert ha nem tette volna, biztos hogy beveszem.
- Utállak! - jelentettem ki.
- De nem ma! - kuncogott. - Mért hívtál?
- Találkozhatnánk - mondtam az első dolgot, ami eszembe jutott. - Úgyis olyan rég láttalak.
- Igen, körülbelül húsz perce. De nem baj. Fél óra múlva a szokásos kávézóban. - és letette. Mit fogok én fél óráig csinálni?
Eszembe jutott valami. Kimentem a kertbe, azzal a céllal, hogy majd ott eltöltöm azt a fél órát. Nem sok kellett, már meg is untam. Így hát, előbb mint kellett volna, elindultam...
