23. fejezet - Hír otthonról

Hűha!

Itt is régen jártam. Ahogy Zsófi mondta, augusztus elsején volt utoljára rész, ami... hát... nem mostanság volt. A mai nap folyamán úgy döntöttem, hogy folytatom. 

Hatalmas elszántság kellett, meg ösztönzés, amit persze, hogy Zsófitól kaptam meg:) (Folyamatosan cseszeget, hogy írjam már. xd) Szóval, az ő kedvéért itt a 23. fejezet. 

 Ja, és a rövidsége miatt bocs, de még vissza kell zökkennem. 

:)

http://www.youtube.com/watch?v=17ozSeGw-fY

23. fejezet - Hír otthonról

Hallottam James hangját magam mögött, de nem fordultam vissza. Sophie még csak ma érkezett, de máris galibát okozott. Remélem egyszer meg tudom tőle kérdezni, miért volt jó neki leönteni. Mert hogy nem véletlenül csinálta, az biztos. Lenyugtattam magam, mire felértem. A pólóból nagy nehezen kiszedtem az óriási foltot. Dörzsölgettem, hátha megszárad, közben melltartóban ültem az ágyon. Lepergett előttem az egész nap. Nehezemre esett elhinni, hogy Sophie tényleg James volt barátnője, és hogy tényleg itt marad. Azt reméltem, hogy mindjárt felébredek, és kiderül: még az iskola sem létezik, nemhogy Sophie. De akkor James sem... Összezavarodtam. A folt még mindig nem száradt meg, és kezdtem rájönni, hogy vagy másik felsőt veszek fel, vagy ma már nem megyek ki sehova. Az ajtón kopogtak. Biztos csak Alex. Kitártam az ajtót. Hát persze... miért gondoltam, hogy Alex az, amikor ő nem szokott kopogni. Fülig elvörösödtem, amikor James vigyorogva mért végig. Magától beljebb lépett. Teljesen ledermedtem, pedig már rég fel kellett volna vennem valamit. De nem ment... James fogva tartott a szemével. Megköszörültem a torkomat, és végre sikerült elkapnom a tekintetemet. Az ágyon heverő póló után nyúltam, de James hirtelen magához rántott. Őrületesen zavarba jöttem, azt sem tudtam, hogy reagáljak, ő sem szólt semmit. A csönd nem volt kínos, sőt, csak eléggé feszengtem. De akkor közelebb hajolt, illata elbódított, térdem remegni kezdett. Lassan csókolt meg. Libabőrös lettem, végre felengedtem egy kicsit. Arra ocsúdtam fel, hogy ott állok, mellettem James, az ajtóban Sophie leesett állal. Hogy került ide? 

- Ti meg mi a francot csináltok? - került önkívületi állapotba Sophie, közben villámokat szórt a szeme, természetesen felém. Azonnal magamra ráncigáltam a leöntött felsőmet, és meglepetésemre megszáradt. 

- Hogy tehetted ezt, James? Én bíztam benne, hogy rendbe tudjuk hozni a kapcsolatunkat. Letelt az idő! A szünetnek vége! Hozzám tartozol! - kiabált Sophie, James mellkasát püfölve. Ő finoman eltolta magától, és kijelentette: 

- Te beteg vagy. 

- Neem. Kettőnk közül te vagy a beteg. Szeretlek. Mért nem érted meg? 

- És te mért nem érted meg, hogy én már nem szeretlek téged? - Sophie arca vöröslött, látszott rajta, hogy mindjárt felrobban. Amennyire csak tudtam, hátráltam, mert megfordult, és közeledett. 

- Azt sem tudod, hogy kell focizni - vádolt meg. És az volt a legrosszabb, hogy egyet értettem vele... Lesütöttem a szemem. - Nem érdemled meg Jamest, te hülye lotyó! - azzal megemelte a kezét, de James megakadályozta, hogy megüssön. Elakadt a lélegzetem. - Ne érj hozzám! Vagy tudod, mit? Egész nyugodtan. Ha gondolod, átmehetünk a szobámba - elhűltem. Mintha semmi sem történt volna, úgy próbálta ölelgetni az ellenkező Jamest. Ezt nem hiszem el. Bolondokházába kerültem. Megcsörrent a telefonom. A kijelző nagybetűkkel mutatta: Tom. Lehet, hogy ezt nem kéne hallaniuk az előttem civakodó személyeknek. 

- Na jó, jobb lesz, ha most elmentek - kiabáltam túl a veszekedést. Sophie prüszkölt egyet, grimaszolt, és elment. 

- Bella... - sóhajtott James. 

- Te is - mondtam jelentőségteljesen. Nagy nehezen kiment. Éreztem, hogy Tom valami fontosat akar mondani, mert még mindig rezgett a kezemben a kicsi mobil. Igyekeztem higgadtságot erőltetni magamra. 

- Szia Tom - szóltam bele - Mi a helyzet? 

- Becca. Vagyis... Bella. Anya mindenképpen fel akar hívni, hogy hol vagy. Készülj fel rá! Meg akarnak látogatni. 

- Tessék? - derült égből villámcsapás. Jó Isten! - Hogy beszéljem le róla őket? 

- Találj ki valamit. De most le kell tennem. Szia. 

- Tom? Tom!? - idegesen dobtam le a készüléket az ágyra. Topogtam a talpammal, és a körömrágáshoz folyamodtam. Farkasszemet néztem a telefonnal. Kész örökkévalóságnak tűnt, amíg végre zenélni kezdett a kedvenc együttesem, és az Anya név jelent meg a kijelzőn. Vártam egy kicsit, hogy ne legyen feltűnő. 

- Szia anya - köszöntem - Hogy vagy? 

- Én is ezt kérdezem tőled. Mióta elmentél itthonról, egyszer sem beszéltünk. Apáddal már kezdjük azt hinni, hogy elszöktél valami fiúval.

Kínosan nevettem, pedig tudtam, hogy viccnek szánta. 

- Csak... nagyon elfoglalt vagyok. 

- De azért van egy kis időd a szüleidre, nem? Mit szólnál hozzá, ha meglátogatnánk? - köpni, nyelni nem bírtam, pedig nagyjából felkészültem erre a kérdésre. Húztam az időt, a fölösleges szavakkal, amikor eszembe ötlött valami. 

- Anya, figyelj. Az a helyzet, hogy ebben az iskolában nem engedélyezik az efféle... látogatást. 

- Az meg hogy lehet? 

- Komolyan veszik a tanulást. Így nem engedik, hogy bárki is kizökkentsen minket. 

- És ha beszélnék az igazgatóval? 

- NEM! Úgy értem, felesleges lenne. Sajnálom. De azért én rákérdezek. Ha sikerül valamit elérnem, szólok. Viszont most mennem kell. Szeretlek, anya. 

Kinyomtam. A tenyerem leizzadt a beszélgetés közben. Remélem anyáék elfelejtik ezt a dolgot, különben nekem végem... Minden szempontból.

***

Nem sokkal később Alex elvarázsoltan lépett be. Gondolom "összemelegedtek" Chrissel. 

- Chris? - kérdeztem mosolyogva. Szerelmesen felsóhajtott, majd bólintott. 

- Olyan aranyos. És kedves - ajkába harapott, és rádőlt az ágyra - Na és itt mi történt? 

- Pont melltartóban flangáltam, mikor megérkezett James... - hangosan felsikított. 

- És? 

- Nincs és. Sophie megjelent. Persze elkezdett veszekedni, Tom is hívott, meg anya is, meg akartak látogatni, de azt hiszem, lebeszéltem őket - hadartam. Alex felvonta a szemöldökét. 

- Pedig alig telt el egy óra - kuncogott, majd elkomolyodott - Biztos, hogy nem állítanak be váratlanul? - megvontam a vállam - Akkor csak reménykedünk... Mindegy. Tíz perc múlva megint megyünk filmet nézni. Jössz? - elgondolkodtam. Ott lesz James, aminek örülök, de valószínűleg Sophie is... Nem volt sok időm eldönteni, úgyhogy egész egyszerűen feldobtam egy érmét, amit a fiókban találtam. Nagy szerencsétlenségemre írás lett, vagyis mennem kellett. Csodás. 

Sorry, tényleg, de fáj a fejem, és sok idő után most írok először. Remélem a következő fejezet már könnyebben fog menni, és hosszabb is lesz. :)