26. fejezet - Hallgass meg!

Halihó! :D

Tudom, fura, hogy megint itt vagyok, de elbémmel fogadtunk... valamiben, és ő nyert. Tehát minden héten meg kell írnom egy fejezetet!

Azért örülök neki. 

Ugye nem én vagyok az egyedüli? xd

26. fejezet - Hallgass meg! 

- Na jó, elég volt! Most szépen összeszeded magad, és elmondod, mi történt! - tromfolt le Alex. Pontosan tudta, hogy szükségem volt rá.

Hangosan kifújtam a levegőt. A könnyeimet letöröltem. Persze jöttek újak, de igyekeztem nem törődni velük. Már épp bele akartam kezdeni, amikor kopogtak az ajtón. Remek, nyertem egy kis időt! Aztán eszembe jutott, hogy minden bizonnyal James az. Alex halkan káromkodva állt fel, és dugta ki fejét. Azonnal felismertem az Ő hangját, amely most nem magabiztosan, hanem idegesen csengett. 

- Kérlek, engedj be! Muszáj beszélnem vele! - erősködött James, amivel csak ingerelte a türelmetlen Alexet. 

- Felejtsd el! Még nem tudom, mit tettél vele, de garantálom, hogyha elmeséli, akkor neked annyi. És most húzz el innen, mielőtt én magam segítek! - emelte fel hangát legjobb barátnőm. Törökülés pózba helyezkedtem, a cetli után nyúltam. Rögvest szétszaggattam, mert nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy Sophie és James a pályán enyelegtek. Azt sem, hogy az életem egy hazugságon alapul. Abban a pillanatban semmit nem tudtam elfogadni. Leginkább magamat, amiért elkezdtem játszani ezt a véget nem érő, akadályokkal és próbatételekkel felpakolt játékot. 

Alex erőlködései kudarcba fulladtak. Akárhányszor kiejtettem az első szót, nyomban el is hallgattam. Annyira fájt mindenem. Már fizikailag sem éreztem jól magam. Hova tűntem? Ezt kérdezgettem megamtól, de választ azt nem kaptam. Újra a régi akartam lenni, aki mindennek a jó oldalát nézte. 

Megfordult a fejemben, hogy hazamegyek. Összepakolom a cuccaimat, szólok az igazgatónak, és már sietek is. Viszont az megfutamodás lenne. Ha már nyakamba vettem a kihívást, ne fussak el. Csináljam végig! 

Ott lebegett a miért is, de elhessegettem... 

James...

- Ide figyelj, te lány! Most lemegyünk vacsorázni... 

- Te mész le! Én biztos, hogy nem - szakítottam félbe. Ez volt az első értelmes dolog, ami elhagyta a számat egész délután. Alex nem is akart meggyőzni, rábólintott. 

- Oké, majd hozok fel neked valami kaját. Amíg én lent ellátom James baját, addig te abbahagyod az önmarcangolást. Mert valószínűleg az sem hagy nyugodni. Mire feljövök, a topon leszel, és tényleg elárulod, mit csinált az az idióta. Világos? 

- Mint a nap... 

Erre elmosolyodott. Felállt, körbekémlelt, és otthagyott. A szemhéjaim elnehezültek, mégsem aludtam el. Kínzott a bűntudat, na meg a látvány, ami beleégett az agyamba. Sophie és James. Csak ez járt a fejemben. Fájt, mert James nekem kezdett egyre többet jelenteni. Emlékszem, mennyire utáltam az elején. Felfújt hólyag... Aztán megmentett, és minden megváltozott. Megmutatta a védelmező, kedves és jó fej oldalát, amivel egyenesen magába bolondított. Elhittem, hogy nem álom, pedig valójában az egész az volt. Egy rémálom, amely néha adott pár szép percet, hogy utána jól a földbe tiporhasson. 

Alex egy rakás étellel a kezében tért vissza. Nem mondott semmit, csak elém rakta. Láttam, hogy nem ellenkezhetek, így lassan elfogyasztottam egy szendvicset. Az utolsó falat lenyelése után elhúzta a tálcát, majd jelezte, hogy beszélhetek. Ő nem szólt semmit. 

- Ma délután "James" üzent, hogy menjek le a pályára, mert beszélni akar velem. Megtettem... - megbicsaklott a hangom, de folytattam. - Szóval... szóval ő... csókolózott Sophieval. 

Alex arcára értetlenség ült ki, amit aztán felváltott a hitetlenség. Elsápadt. 

- Lehetetlen... Tegnap mesélte, hogy mennyire haragszik rá. Egyszerűen... képtelenség... Azt hiszem, holnap móresre tanítom. Az én legjobb barátnőmmel nem fog szórakozni! 

Alex hirtelen haragra gerjedős típus, de gyorsan lehiggad. Szerencsére. 

- De nem James írta nekem az üzenetet. Sophie volt - mondtam. Alex elgondolkozott ezen. 

- Várjunk csak! Lehet, hogy James csak az áldozat. Sophie tervelte ki ezt, hogy szakíts vele - vetette fel. Reménykedve kutatott a cetli után, de jeleztem, hogy már nincs meg. 

- Tegyük fel, hogy így van. James viszont akkor is hagyta magát. Tehát nincs miről beszélnünk. - zártam le a témát. Felkeltem. Nagyot sóhajtva vettem ki a pizsamámat. Alex követte a példámat. Következett a nap utolsó tevékenysége. A zuhanyzás. 

Éjjel valamivel tisztább lett a kép. Elmém racionális része elindította azt a folyamatot, ami általában rásegít az igazságra. Előfordulhat, hogy James tényleg nem akarta a csókot. Hogy Sophie valóban össze akart minket ugrasztani, amit lássunk be, sikerült is neki. Később előbújt a másik rész is... Az Alex arcán tükröződő hitetlenség, csak éppen más formában. James akár el is tolhatta volna magától Sophiet. Megtehette volna, hogy nem csókol vissza. Mégsem élt vele. Már nem tudtam, mit is gondoljak, így azt láttam legjobb megoldásnak, ha elalszom...

Reggel az ébresztőm keltett. Egy röpke pillanatig elfelejtettem a történteket, de azok sunyin visszalopták magukat emlékezetembe. 

Rávettem magam, hogy én is reggelizzem. Nem maradhattam örökké a szobámban. A hátamban éreztem James könyörgő pillantását. A lehető legmesszebbre ültem tőle. Lopva ránéztem Sophira. Mosolygott az orra alatt, az önelégültség csak úgy sütött róla. Véletlenül találkozott az enyém James tekintetével. Szólásra nyitotta a száját, de én elkaptam a fejem. Hallottam, ahogy dühösen lecsapta a poharát, amiből kortyolni akart. Csikorgattam a fogaimat. 

Előttünk állt még jó néhány óra is. Először odafigyeltem, de a gondolataim akarva vagy akaratlanul elkalandoztak. A tanár szavai összefolytak, egy mozgó szájat láttam. Egy kész örökkévalóságnak tűnt az a pár óra, amit végigszenvedtünk. Amikor meghallottam az utolsó csengőt, fellélegezve vettem a táskámat, és "rohantam" ki a teremből. 

- Bella! - kiáltott utánam James. Földbegyökerezett a lábam. Léptei vészesen közeledtek, a szívem minden egyesnél hevesebben vert. Merítettem egy kis erőt, és továbbindultam. Hiábavaló volt, gyorsan utolért. Ahogyan előző nap, megfogta a csuklómat, és maga felé fordított. 

- Hallgass meg! - nézett mélyen a szemembe. 

- Nem! - kiabáltam. Felszisszentem, mert szorítása erősödött. Már-már fájt. Ezzel elterelte a figyelmemet, s a következő percben már ott találtam magam, ahova Sophie bezárt. 

- James, normális vagy? - rivalltam rá. - Engedj ki! 

- Addig nem, amíg meg nem magyarázom - jött közelebb. Megforgattam a szemeimet. - Tegnap délután találtam egy papírt az ágyamon, amire az volt ráírva, hogy lent vársz. Helyetted Sophie vigyorgott rám. Veszekedni kezdtünk, amikor... megcsókolt. Ledöbbentem, ezért nem csináltam semmit. Bella, hinned kell nekem! Nem érzek semmit iránta. Sőt! Én... én... téged... szóval én téged... 

- Ki ne mondd! - ütköztem neki az ajtónak. James még közelebb sétált, éreztem a lélegzetét is. 

- Mit? Hogy... szeretlek?! - szívem "felmondta" a szolgálatot. Még a tegnapinál is jobban kifacsarodott, egy meleg könnycsepp kimenekült lehunyt szememből. - Kimondtam! - nem láttam, de biztos voltam benne, hogy mosolyog. Istenem, ne! Ajkai már meg is találták enyémet. Magához húzott, megemelt, én pedig szinte öntudatlanul dereka koré fontam lábaimat. Szája átvándorolt nyakamra. Hajába túrtam. Nem is értem, mi ütött belém. Nem tudtam tisztán gondolkozni, elhomályosult minden, csak ketten léteztünk. James benyúlt pólóm alá. Ekkor eszméltem rá, hogy mit is teszünk... 

- James, tegyél le! - kértem kétségbeesetten. Lábaim remegtek, amikor újra megérezték a szilárd talajt. - Egy szeretlektől még nem változik semmi! Úgyhogy most nyisd ki az ajtót, és engedj ki! 

Szótlanul elővette a kulcsot, és idegőrlő lassúsággal elfordította a zárban. A folyosón épp Chris sétált végig, aki amikor meglátott minket, szélesen elvigyorodott, majd ezt kérdezte:

- Egy kis békülős hancúr?

Gyorsan rávágtam, hogy nem, és már indultam is... volna. A gyomrom felmordult, valami felfelé sietett. Ezért volt olyan furcsa íze a reggelinek. Romlott kaját ettem. 

25. fejezet - Elérted a célod!

Hahaha.

Újra elkapott az írás heve.
Karácsonyra terveztem egy külön kiadást, de nem jött össze.
Majd jövőre.
Most viszont itt a 25. rész, vagyis a történet FELÉHEZ értünk!
Jó olvasást! 

Oké, ezt még régebben írtam, csak nincs szívem kitörölni. 
Szóval, nagyon rég jött ki fejezet. Röstellem is.
De: ez az egyetlen olyan történet(egyet kivéve), amiben ilyen sokáig eljutottam, és mindig lelkesen írtam. 
A szívemhez nőtt.
Ezért is kényszerítem magam, hogy írjam, mert nem akarom ezt is feladni, ahogy az összeset!
Akkor, elég a rizsából, jöjjön a rééész! :_D

(megint nem kapcsolódik. xd)

25. fejezet - Elérted a célod!

Reggelre szerencsére sikerült kihevernem a lázamat. Igen, egy kicsit felzaklattam magam a tegnapi belső lelkizés miatt. James aggodalmasan kérdezgetett, hogy kell-e valami, mit csináljon, de mindig elutasítottam. Szegény minden egyes percben érdeklődött az állapotomról, amin már nevetnem kellett. Persze bűntudatom is volt, ugyanis nem érdemeltem meg ezt a bánásmódot. A lelkiismeret furdalás kezdett erősödni, akárhányszor a szemébe néztem, szörnyen szégyelltem magam. Álmosan indultunk reggelizni. Én azért, mert semmit nem aludtam, ő azért, mert mellettem gubbasztott. Éjféltájt átszökött a szobámba. Eddig nem mutatta ezt az édes oldalát, de tetszett. Nagyon is. 
Sophie mérgesen nézett végig rajtam. Nem sikerült megtörnie se engem, se Jamest. Kézen fogva érkeztünk, mögöttünk Alex és Chris. Egész jól haladtak, érezni lehetett a röpködő szikrákat már húsz méterről is. A szokásos helyünkön ültünk. Sophie nem szólt egy szót sem, magába fordulva ette a reggelijét. Egyből feltűnt, és volt egy sanda gyanúm, hogy ismét tervez valamit. Azt viszont tudtam, hogy bezárni nem fog újra, tehát annál csak jobb lehet... A fiúk megbeszélték, hogy valamivel később kimegyünk a pályára, és szórakozunk egyet. 

- Elvégre, miért ne élvezzük ki a hétvége utolsó napját? - nevetett Chris, majd pacsizott az összes elérhető sráccal. 

Alvást terveztem a nap további részére, de James ragaszkodott a jelenlétemhez. Alex rám hagyta a döntést, neki csak Chris számított. Ennek örültem, hiszen olyan régóta tetszett már neki. Miután nagyjából összeszedtem magam, lemasíroztam az udvarra. Nem tagadom, a friss levegő igazán jót tett, a napsugarak azonnal szétterjedtek a bőrömön, önkéntelenül elmosolyodtam. Leültem az egyik padra. Hála Istennek, senki nem erőltette, hogy álljak be. Vajon meddig tudom folytatni? Mikor derül ki? Mi lesz akkor? Ezek a kérdések futottak végig az elmémben, nagy port kavarva maguk után. Féltem. De nem akartam visszacsinálni. Mert élveztem. Kérdés, hogy melyik az erősebb: a lelkiismeretem, vagy a félelmem? Ha az előbbi, hamarosan magamtól tálalok ki. Ha az utóbbi, akkor "soha".

- Bella, mondd már meg neki, hogy én sokkal többször dekáztam, mint ő! - kiabált Ashley. James nevetve bökte meg a vállát. Ashley arca elvörösödött. Minden bizonnyal rájött: Jamest nem lehet legyőzni. Nem akartam rontani a helyzetén, ezért kedvesen mosolyogtam.

- Hé, nem játszol velem egy menetet? Dekázóverseny, tudod - futott közelebb Ashley. Megszólalt a vészjelző, leizzadt a tenyerem. Alex tekintetét kerestem a sajátommal, hátha tud segíteni, de inkább feladtam. A szavak már megfogalmazódtak bennem, már csak egy hajszál választott el az igazságtól. Már nyitottam a számat, amikor bevillant, hogy James és én először randizunk. Ajkamba haraptam, és ennyit nyögtem ki:

- Bocs, most nem megy - gyorsan ránéztem Jamesre, és elsétáltam. Megszaporáztam a lépteim, mikor már biztos voltam benne: nem látnak. A szívem vadul kalimpált, alig kaptam levegőt. Talán ez is egy jel volt. A sors folyamatosan próbára tesz. Kihívás elé állít. Azt akarja, hogy feladjam. Akkor miért nem tudom megtenni? Gyáva vagyok. Nagyon gyáva. 

Az ebédlő felé vettem az irányt. Senkit nem találtam ott, ezért leültem az egyik asztalhoz. Vártam. Megint úgy éreztem magam, mint tegnap. Csak nem volt sötét. Aminek éppenséggel örültem. Már megint ostoroztam magam. Nem azért, mert nyár elején belementem ebbe. Hanem azért, mert egy picit sem bántam meg. Ez bántott a legjobban. Marcangolt ott belül. Bűntudatot persze ébresztett bennem, nem is akármilyent, de úgy látszik, ez nem elég ahhoz, hogy beszéljek. Mindig én voltam a becsületes, az őszinte, a vicces, a jókedvű. Ennek ellenére ezek a tulajdonságok mind kivesztek belőlem, mióta itt vagyok. 

- Bella, hahó, már két perce beszélek hozzád! - rázta meg a vállamat Alex. - Mi van veled? 

- Ööö... én csak gondolkoztam. 

- Azt látom - nevetett. Leült mellém, és ugyanabban a pillanatban megannyi éhes fiú tódult be a helyiségbe. A konyhás nő még nem foglalta el a helyét, emiatt páran felháborodtak. Például Max, aki élt-halt a hasáért, és Felix, aki játék után képes lett volna megenni egy lovat is. Amikor megláttam Harryt, összeszorult a gyomrom, de jól lepleztem. James lehuppant mellém, Chris pedig egyértelműen Alexhez került. 

- Mi történt, hogy csak úgy elrohantál? - kérdezett rá halkan James. Vesébe látó szemekkel vizslatott, ami kissé kínosan érintett. 

- Nem erősségem a dekázás - mondtam, gonosz vigyort küldtem felé.

- Nem hiszek neked! - adott egy apró puszit a számra. 

Néhány perc múlva megérkezett Mrs. Peterson, és lihegve végezte el a dolgát. Mindenki odacsődült, hogy némi ételhez jusson. Figyelemelterelésképpen mindenfélét rápakoltam a tálcámra. Miután elfogyasztottam, többet nem kívántam semmilyen ehető dolgot. 

Később elvonultunk egy kis pihenőre. Ugyan én nem tudtam megnyugodni egy percre sem, mégis megpróbáltam. Akkor tűnt fel valami a párnámon. Felismertem James írását. 
Bella! Fél kettőkor várlak a pályán, valami fontosat akarok neked mondani! James.
Hmm, ügyes, ha észrevétlenül be tudott lopózni. Az óra már majdnem fél kettőt mutatott, úgyhogy értesítettem Alexet, és lesétáltam. Nagyon reméltem, hogy nem történt semmi. Túl akartam lenni rajta.
Amikor megláttam, azonnal visszaszívtam. Egy percig nem hittem a szememnek, azt gondoltam, ez egy illúzió, nem igaz, nem létezik, megbolondultam. De tévedtem. James és Sophie egymásba gabalyodva álltak ott, eléggé elmélyülve... a csókban. Forgott körülöttem a világ, utat tört magának az első könnycsepp. James eltolta magától Sophiet, aki vigyorogva nézett a válla fölött... engem. James nyomban megpördült. 

- Bella... ez nem az, aminek látszik! - kiáltotta. Megráztam a fejem. Sophie diadalittasan nézett rám. 

- Elérted a célod! - suttogtam. Letöröltem a könnyeimet, és futásnak eredtem. James persze utánam nyúlt, a csuklómat sikerült elkapnia. 

- Várj! Kérlek, hadd magyarázzam meg! - erősködött, mire kirántottam a kezemet, szorításából. 

- Nem kell magyarázat! Csak hagyj békén! Érted? Hagyj békén - mondtam egyenesen az arcába, majd továbbfutottam. Idegesen téptem fel a szoba ajtaját. Alex és Chris hökkenten fogadták a "váratlan" érkezésemet. Szétrebbentek. 

- Mi a baj? - kérdezte Alex kétségbeesetten. Nem érdekelt semmi. Előtört minden, lerogytam az ágyra, sírtam, zokogtam, mindezt azért, mert utáltam magam. És Jamest is. A hazugságaimat is, a focit is. Úgy viselkedtem, mint egy tíz éves, aki nem kapta meg születésnapjára a babáját, és elhatározta, hogy kikészíti a szüleit. Az én helyzetem is hasonlított az övéhez, csak én magamat akartam kicsinálni. És Sophiet! 

Nem az, aminek látszik! Mennyire igaza van. Én sem vagyok az, akinek látszom. És ezek szerint ő sem...