Hahaha.
Újra elkapott az írás heve.
Karácsonyra terveztem egy külön kiadást, de nem jött össze.
Majd jövőre.
Most viszont itt a 25. rész, vagyis a történet FELÉHEZ értünk!
Jó olvasást!
Oké, ezt még régebben írtam, csak nincs szívem kitörölni.
Szóval, nagyon rég jött ki fejezet. Röstellem is.
De: ez az egyetlen olyan történet(egyet kivéve), amiben ilyen sokáig eljutottam, és mindig lelkesen írtam.
A szívemhez nőtt.
Ezért is kényszerítem magam, hogy írjam, mert nem akarom ezt is feladni, ahogy az összeset!
Akkor, elég a rizsából, jöjjön a rééész! :_D
(megint nem kapcsolódik. xd)
25. fejezet - Elérted a célod!
Karácsonyra terveztem egy külön kiadást, de nem jött össze.
Majd jövőre.
Most viszont itt a 25. rész, vagyis a történet FELÉHEZ értünk!
Jó olvasást!
Oké, ezt még régebben írtam, csak nincs szívem kitörölni.
Szóval, nagyon rég jött ki fejezet. Röstellem is.
De: ez az egyetlen olyan történet(egyet kivéve), amiben ilyen sokáig eljutottam, és mindig lelkesen írtam.
A szívemhez nőtt.
Ezért is kényszerítem magam, hogy írjam, mert nem akarom ezt is feladni, ahogy az összeset!
Akkor, elég a rizsából, jöjjön a rééész! :_D
25. fejezet - Elérted a célod!
Reggelre szerencsére sikerült kihevernem a lázamat. Igen, egy kicsit felzaklattam magam a tegnapi belső lelkizés miatt. James aggodalmasan kérdezgetett, hogy kell-e valami, mit csináljon, de mindig elutasítottam. Szegény minden egyes percben érdeklődött az állapotomról, amin már nevetnem kellett. Persze bűntudatom is volt, ugyanis nem érdemeltem meg ezt a bánásmódot. A lelkiismeret furdalás kezdett erősödni, akárhányszor a szemébe néztem, szörnyen szégyelltem magam. Álmosan indultunk reggelizni. Én azért, mert semmit nem aludtam, ő azért, mert mellettem gubbasztott. Éjféltájt átszökött a szobámba. Eddig nem mutatta ezt az édes oldalát, de tetszett. Nagyon is.
Sophie mérgesen nézett végig rajtam. Nem sikerült megtörnie se engem, se Jamest. Kézen fogva érkeztünk, mögöttünk Alex és Chris. Egész jól haladtak, érezni lehetett a röpködő szikrákat már húsz méterről is. A szokásos helyünkön ültünk. Sophie nem szólt egy szót sem, magába fordulva ette a reggelijét. Egyből feltűnt, és volt egy sanda gyanúm, hogy ismét tervez valamit. Azt viszont tudtam, hogy bezárni nem fog újra, tehát annál csak jobb lehet... A fiúk megbeszélték, hogy valamivel később kimegyünk a pályára, és szórakozunk egyet.
- Elvégre, miért ne élvezzük ki a hétvége utolsó napját? - nevetett Chris, majd pacsizott az összes elérhető sráccal.
Alvást terveztem a nap további részére, de James ragaszkodott a jelenlétemhez. Alex rám hagyta a döntést, neki csak Chris számított. Ennek örültem, hiszen olyan régóta tetszett már neki. Miután nagyjából összeszedtem magam, lemasíroztam az udvarra. Nem tagadom, a friss levegő igazán jót tett, a napsugarak azonnal szétterjedtek a bőrömön, önkéntelenül elmosolyodtam. Leültem az egyik padra. Hála Istennek, senki nem erőltette, hogy álljak be. Vajon meddig tudom folytatni? Mikor derül ki? Mi lesz akkor? Ezek a kérdések futottak végig az elmémben, nagy port kavarva maguk után. Féltem. De nem akartam visszacsinálni. Mert élveztem. Kérdés, hogy melyik az erősebb: a lelkiismeretem, vagy a félelmem? Ha az előbbi, hamarosan magamtól tálalok ki. Ha az utóbbi, akkor "soha".
- Bella, mondd már meg neki, hogy én sokkal többször dekáztam, mint ő! - kiabált Ashley. James nevetve bökte meg a vállát. Ashley arca elvörösödött. Minden bizonnyal rájött: Jamest nem lehet legyőzni. Nem akartam rontani a helyzetén, ezért kedvesen mosolyogtam.
- Hé, nem játszol velem egy menetet? Dekázóverseny, tudod - futott közelebb Ashley. Megszólalt a vészjelző, leizzadt a tenyerem. Alex tekintetét kerestem a sajátommal, hátha tud segíteni, de inkább feladtam. A szavak már megfogalmazódtak bennem, már csak egy hajszál választott el az igazságtól. Már nyitottam a számat, amikor bevillant, hogy James és én először randizunk. Ajkamba haraptam, és ennyit nyögtem ki:
- Bocs, most nem megy - gyorsan ránéztem Jamesre, és elsétáltam. Megszaporáztam a lépteim, mikor már biztos voltam benne: nem látnak. A szívem vadul kalimpált, alig kaptam levegőt. Talán ez is egy jel volt. A sors folyamatosan próbára tesz. Kihívás elé állít. Azt akarja, hogy feladjam. Akkor miért nem tudom megtenni? Gyáva vagyok. Nagyon gyáva.
Az ebédlő felé vettem az irányt. Senkit nem találtam ott, ezért leültem az egyik asztalhoz. Vártam. Megint úgy éreztem magam, mint tegnap. Csak nem volt sötét. Aminek éppenséggel örültem. Már megint ostoroztam magam. Nem azért, mert nyár elején belementem ebbe. Hanem azért, mert egy picit sem bántam meg. Ez bántott a legjobban. Marcangolt ott belül. Bűntudatot persze ébresztett bennem, nem is akármilyent, de úgy látszik, ez nem elég ahhoz, hogy beszéljek. Mindig én voltam a becsületes, az őszinte, a vicces, a jókedvű. Ennek ellenére ezek a tulajdonságok mind kivesztek belőlem, mióta itt vagyok.
- Bella, hahó, már két perce beszélek hozzád! - rázta meg a vállamat Alex. - Mi van veled?
- Ööö... én csak gondolkoztam.
- Azt látom - nevetett. Leült mellém, és ugyanabban a pillanatban megannyi éhes fiú tódult be a helyiségbe. A konyhás nő még nem foglalta el a helyét, emiatt páran felháborodtak. Például Max, aki élt-halt a hasáért, és Felix, aki játék után képes lett volna megenni egy lovat is. Amikor megláttam Harryt, összeszorult a gyomrom, de jól lepleztem. James lehuppant mellém, Chris pedig egyértelműen Alexhez került.
- Mi történt, hogy csak úgy elrohantál? - kérdezett rá halkan James. Vesébe látó szemekkel vizslatott, ami kissé kínosan érintett.
- Nem erősségem a dekázás - mondtam, gonosz vigyort küldtem felé.
- Nem hiszek neked! - adott egy apró puszit a számra.
Néhány perc múlva megérkezett Mrs. Peterson, és lihegve végezte el a dolgát. Mindenki odacsődült, hogy némi ételhez jusson. Figyelemelterelésképpen mindenfélét rápakoltam a tálcámra. Miután elfogyasztottam, többet nem kívántam semmilyen ehető dolgot.
Később elvonultunk egy kis pihenőre. Ugyan én nem tudtam megnyugodni egy percre sem, mégis megpróbáltam. Akkor tűnt fel valami a párnámon. Felismertem James írását.
Bella! Fél kettőkor várlak a pályán, valami fontosat akarok neked mondani! James.
Hmm, ügyes, ha észrevétlenül be tudott lopózni. Az óra már majdnem fél kettőt mutatott, úgyhogy értesítettem Alexet, és lesétáltam. Nagyon reméltem, hogy nem történt semmi. Túl akartam lenni rajta.
Amikor megláttam, azonnal visszaszívtam. Egy percig nem hittem a szememnek, azt gondoltam, ez egy illúzió, nem igaz, nem létezik, megbolondultam. De tévedtem. James és Sophie egymásba gabalyodva álltak ott, eléggé elmélyülve... a csókban. Forgott körülöttem a világ, utat tört magának az első könnycsepp. James eltolta magától Sophiet, aki vigyorogva nézett a válla fölött... engem. James nyomban megpördült.
- Bella... ez nem az, aminek látszik! - kiáltotta. Megráztam a fejem. Sophie diadalittasan nézett rám.
- Elérted a célod! - suttogtam. Letöröltem a könnyeimet, és futásnak eredtem. James persze utánam nyúlt, a csuklómat sikerült elkapnia.
- Várj! Kérlek, hadd magyarázzam meg! - erősködött, mire kirántottam a kezemet, szorításából.
- Nem kell magyarázat! Csak hagyj békén! Érted? Hagyj békén - mondtam egyenesen az arcába, majd továbbfutottam. Idegesen téptem fel a szoba ajtaját. Alex és Chris hökkenten fogadták a "váratlan" érkezésemet. Szétrebbentek.
- Mi a baj? - kérdezte Alex kétségbeesetten. Nem érdekelt semmi. Előtört minden, lerogytam az ágyra, sírtam, zokogtam, mindezt azért, mert utáltam magam. És Jamest is. A hazugságaimat is, a focit is. Úgy viselkedtem, mint egy tíz éves, aki nem kapta meg születésnapjára a babáját, és elhatározta, hogy kikészíti a szüleit. Az én helyzetem is hasonlított az övéhez, csak én magamat akartam kicsinálni. És Sophiet!
Nem az, aminek látszik! Mennyire igaza van. Én sem vagyok az, akinek látszom. És ezek szerint ő sem...
Sophie mérgesen nézett végig rajtam. Nem sikerült megtörnie se engem, se Jamest. Kézen fogva érkeztünk, mögöttünk Alex és Chris. Egész jól haladtak, érezni lehetett a röpködő szikrákat már húsz méterről is. A szokásos helyünkön ültünk. Sophie nem szólt egy szót sem, magába fordulva ette a reggelijét. Egyből feltűnt, és volt egy sanda gyanúm, hogy ismét tervez valamit. Azt viszont tudtam, hogy bezárni nem fog újra, tehát annál csak jobb lehet... A fiúk megbeszélték, hogy valamivel később kimegyünk a pályára, és szórakozunk egyet.
- Elvégre, miért ne élvezzük ki a hétvége utolsó napját? - nevetett Chris, majd pacsizott az összes elérhető sráccal.
Alvást terveztem a nap további részére, de James ragaszkodott a jelenlétemhez. Alex rám hagyta a döntést, neki csak Chris számított. Ennek örültem, hiszen olyan régóta tetszett már neki. Miután nagyjából összeszedtem magam, lemasíroztam az udvarra. Nem tagadom, a friss levegő igazán jót tett, a napsugarak azonnal szétterjedtek a bőrömön, önkéntelenül elmosolyodtam. Leültem az egyik padra. Hála Istennek, senki nem erőltette, hogy álljak be. Vajon meddig tudom folytatni? Mikor derül ki? Mi lesz akkor? Ezek a kérdések futottak végig az elmémben, nagy port kavarva maguk után. Féltem. De nem akartam visszacsinálni. Mert élveztem. Kérdés, hogy melyik az erősebb: a lelkiismeretem, vagy a félelmem? Ha az előbbi, hamarosan magamtól tálalok ki. Ha az utóbbi, akkor "soha".
- Bella, mondd már meg neki, hogy én sokkal többször dekáztam, mint ő! - kiabált Ashley. James nevetve bökte meg a vállát. Ashley arca elvörösödött. Minden bizonnyal rájött: Jamest nem lehet legyőzni. Nem akartam rontani a helyzetén, ezért kedvesen mosolyogtam.
- Hé, nem játszol velem egy menetet? Dekázóverseny, tudod - futott közelebb Ashley. Megszólalt a vészjelző, leizzadt a tenyerem. Alex tekintetét kerestem a sajátommal, hátha tud segíteni, de inkább feladtam. A szavak már megfogalmazódtak bennem, már csak egy hajszál választott el az igazságtól. Már nyitottam a számat, amikor bevillant, hogy James és én először randizunk. Ajkamba haraptam, és ennyit nyögtem ki:
- Bocs, most nem megy - gyorsan ránéztem Jamesre, és elsétáltam. Megszaporáztam a lépteim, mikor már biztos voltam benne: nem látnak. A szívem vadul kalimpált, alig kaptam levegőt. Talán ez is egy jel volt. A sors folyamatosan próbára tesz. Kihívás elé állít. Azt akarja, hogy feladjam. Akkor miért nem tudom megtenni? Gyáva vagyok. Nagyon gyáva.
Az ebédlő felé vettem az irányt. Senkit nem találtam ott, ezért leültem az egyik asztalhoz. Vártam. Megint úgy éreztem magam, mint tegnap. Csak nem volt sötét. Aminek éppenséggel örültem. Már megint ostoroztam magam. Nem azért, mert nyár elején belementem ebbe. Hanem azért, mert egy picit sem bántam meg. Ez bántott a legjobban. Marcangolt ott belül. Bűntudatot persze ébresztett bennem, nem is akármilyent, de úgy látszik, ez nem elég ahhoz, hogy beszéljek. Mindig én voltam a becsületes, az őszinte, a vicces, a jókedvű. Ennek ellenére ezek a tulajdonságok mind kivesztek belőlem, mióta itt vagyok.
- Bella, hahó, már két perce beszélek hozzád! - rázta meg a vállamat Alex. - Mi van veled?
- Ööö... én csak gondolkoztam.
- Azt látom - nevetett. Leült mellém, és ugyanabban a pillanatban megannyi éhes fiú tódult be a helyiségbe. A konyhás nő még nem foglalta el a helyét, emiatt páran felháborodtak. Például Max, aki élt-halt a hasáért, és Felix, aki játék után képes lett volna megenni egy lovat is. Amikor megláttam Harryt, összeszorult a gyomrom, de jól lepleztem. James lehuppant mellém, Chris pedig egyértelműen Alexhez került.
- Mi történt, hogy csak úgy elrohantál? - kérdezett rá halkan James. Vesébe látó szemekkel vizslatott, ami kissé kínosan érintett.
- Nem erősségem a dekázás - mondtam, gonosz vigyort küldtem felé.
- Nem hiszek neked! - adott egy apró puszit a számra.
Néhány perc múlva megérkezett Mrs. Peterson, és lihegve végezte el a dolgát. Mindenki odacsődült, hogy némi ételhez jusson. Figyelemelterelésképpen mindenfélét rápakoltam a tálcámra. Miután elfogyasztottam, többet nem kívántam semmilyen ehető dolgot.
Később elvonultunk egy kis pihenőre. Ugyan én nem tudtam megnyugodni egy percre sem, mégis megpróbáltam. Akkor tűnt fel valami a párnámon. Felismertem James írását.
Bella! Fél kettőkor várlak a pályán, valami fontosat akarok neked mondani! James.
Hmm, ügyes, ha észrevétlenül be tudott lopózni. Az óra már majdnem fél kettőt mutatott, úgyhogy értesítettem Alexet, és lesétáltam. Nagyon reméltem, hogy nem történt semmi. Túl akartam lenni rajta.
Amikor megláttam, azonnal visszaszívtam. Egy percig nem hittem a szememnek, azt gondoltam, ez egy illúzió, nem igaz, nem létezik, megbolondultam. De tévedtem. James és Sophie egymásba gabalyodva álltak ott, eléggé elmélyülve... a csókban. Forgott körülöttem a világ, utat tört magának az első könnycsepp. James eltolta magától Sophiet, aki vigyorogva nézett a válla fölött... engem. James nyomban megpördült.
- Bella... ez nem az, aminek látszik! - kiáltotta. Megráztam a fejem. Sophie diadalittasan nézett rám.
- Elérted a célod! - suttogtam. Letöröltem a könnyeimet, és futásnak eredtem. James persze utánam nyúlt, a csuklómat sikerült elkapnia.
- Várj! Kérlek, hadd magyarázzam meg! - erősködött, mire kirántottam a kezemet, szorításából.
- Nem kell magyarázat! Csak hagyj békén! Érted? Hagyj békén - mondtam egyenesen az arcába, majd továbbfutottam. Idegesen téptem fel a szoba ajtaját. Alex és Chris hökkenten fogadták a "váratlan" érkezésemet. Szétrebbentek.
- Mi a baj? - kérdezte Alex kétségbeesetten. Nem érdekelt semmi. Előtört minden, lerogytam az ágyra, sírtam, zokogtam, mindezt azért, mert utáltam magam. És Jamest is. A hazugságaimat is, a focit is. Úgy viselkedtem, mint egy tíz éves, aki nem kapta meg születésnapjára a babáját, és elhatározta, hogy kikészíti a szüleit. Az én helyzetem is hasonlított az övéhez, csak én magamat akartam kicsinálni. És Sophiet!
Nem az, aminek látszik! Mennyire igaza van. Én sem vagyok az, akinek látszom. És ezek szerint ő sem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése