15. fejezet - Ments meg!

Azért nem gondoltam volna, hogy idáig eljutok. 

Minden esetre, nagyon örülök neki.! :)

/Csak 10 fejezet, és a történet felénél leszünk. xĐ/

Ja, és szerkesztettem. Nem bírtam ki, hogy ne tegyem! 

És amit még utoljára ide írok, az az, hogy levettem azt a szokást, hogy a fejezet elejére írom, hogy miről fog szólni. Nem tetszett már. :D *-*

15. fejezet - Ments meg! 

- Úgy tudtam, hogy éjszakánként kiszöktök! Annyira tudtam! - kiabált jó hangosan Harry. Kitágult szemekkel néztünk rá mindketten. 

- Ez az első alkalom - szólaltam meg én, James helyett. Biztos voltam benne, hogy valami elég csúnyát mondana. - Különben is, ha nem is ez lenne, akkor sincs hozzá semmi közöd! - vágtam oda neki. Reszketni kezdtem, megijedtem. Mi van, ha az igazgató, vagy bárki más meglát minket? 

- Á, igen? - döntötte oldalra fejét Harry. - Kedvellek téged! - utánozta Jamest elég nagy túlzással. - Milyen nyálas! - nevetett. - Johnson, én már rég lekaptam volna. - és itt Jamesnek elpattantak az utolsó húrok. Nekiesett Harrynak. Szerencse, hogy csak kettőt húzott be neki, mert ha ott nem áll meg, akár el is veszítheti az eszméletét. Mármint Harry. Nem mintha aggódnék érte, csak akkor minden kiderülne. 

- Az egyiket azért, mert utánunk jöttél. A másikat pedig Bella miatt. - Harry nyöszörögve esett a fűbe, kezét vérző orra elé emelve. Megfogtam James karját, hogy visszafogjam, ha mégis kedve támadna még egyet adni neki. Miután Harry minden szó nélkül otthagyott minket, mi is elindultunk vissza. Csak ekkor tudatosult bennem, mit is mondott az imént James. Kedvel. Engem. Isabella Awardot kedveli. Nem Rebecca Conroyt. Rám tört a sírás, amikor erre gondoltam, de legyőztem. James Johnson kedvel engem. 

- Én is kedvellek téged. - válaszoltam neki az ajtóm előtt. Elmosolyodott. Én is. És csak álltunk, egymással szemben, mosolyogva...

*Két héttel később*

A bokám teljesen helyrerázódott, így már részt vehettem az edzésen. Úgy gondoltam, meg sem próbálom magam kihúzni alóla, sokkal jobbat találtam ki. Felöltözöm rendes focis ruhába, odaállok, hogy én most veletek játszom. A többit Alexre bízom... 

Persze féltem, hogy mi lesz ennek a kimenetele, de ha elkezdem rúgni a bőrt, nekem annyi. Amíg az órák tartottak, az idegesség átjárt mindenhol, a víz kivert, de természetesen a melegre hivatkoztam. Amikor kicsöngettek, alig vártam, hogy elhagyjam a termet. 

- Bella! - kiáltott utánam James. Lassítottam, majd teljesen megálltam. - Szóval, végre láthatunk játszani? - kérdezte izgatottan. Nagyot nyeltem, még jobban melegem lett. 

- Igen - dünnyögtem. - Majd találkozunk. - mondtam köszönésképpen. Megszaporáztam lépteim, minél előbb a szobánkban akartam lenni. Ki akartam hagyni az ebédet, de az túl feltűnő lett volna. Nagy nehezen rávettem magam, hogy lemenjek, de magamban húztam a szám. Egy mosolyt erőltettem arcomra, de mit mondjak, nem hiszem, hogy sokra mentem. Leültem James mellé, ő már nagyban ette az adagját, én viszont vonakodva méregettem azt a két almát, amit kiválasztottam. 

- Látom, nincs túl nagy étvágyad - jegyezte meg James. Felkaptam a tekintetem, ránéztem. - Izgulsz? 

- Mért izgulnék? Semmi okom rá, nem? De miért kérdezed ezt? - hadartam egy levegővel mind a három kérdést. 

- Hát mert egész nap olyan...furcsán viselkedsz. De figyelj, ha izgulsz is, mert tudom, hogy így van - kuncogott fel - nem lesz semmi baj. Csak csinálj mindent úgy, ahogy szoktál. - biztatott. Most az egyszer őszintén ívelt felfelé ajkam. Egyrészt azért, mert megpróbált feldobni, másrészt pedig azért, mert a focit nem szoktam sehogy csinálni. Felsóhajtottam. Hiába James biztatása, a félelem nem múlt el, ahogy az étvágyam sem jött meg. 

Csak fél órát kellett átvészelnem az edzésig. Alexxel nem találkoztam, vagyis nem tudtam vele megbeszélni, mi legyen. 12:50-kor átöltöztem. Kifújva a levegőt néztem bele a falon lógó tükörbe. 

- Menni fog! - mondtam magabiztosan magamnak. Halványan elmosolyodtam. 58-kor kiléptem az ajtón. Nem futottam össze senkivel az épületben, minden bizonnyal már a pályán várakoztak. Vagy már el is kezdték nélkülem? Hiszen nem tudják, hogy játszani fogok. Azaz csak szeretnék... Mert valahogy ki kell húznom magam alóla. A bűntudat felerősödött, mert megint hazudni fogok. Hacsak...

- Nézzétek Bellát! - nevetett az egyik srác a hasát fogva, ha jól tudom, Adam. Minden figyelem rám irányult, de szerintem jól kezeltem. Elvigyorodtam, majd mikor odaértem, így szóltam:

- Sziasztok! Na, mikor kezdünk? - remek! A hangom nem remegett, nem is csuklott el. Első szint teljesítve. James elismerően mosolygott rám, én pedig vissza rá. Feltűnt, hogy Alex még nincs itt. Megijedtem, mert nélküle nem megyek semmire. A többiek már helyezkedni kezdtek, de én továbbra is földbegyökerezett lábakkal álltam. 

- Jössz, Bella? - kiabált James. Bólintottam. És akkor megérkezett legjobb barátnőm is. Megkönnyebbülten vettem a levegőt. 

- Ments meg! - suttogtam jól artikulálva. Vette a lapot. Már láttam is az arcán az ötletet, mivel szabotálja meg a leégésemet, és annak következében a kirúgásunkat. Elfordultam, indulni akartam. A szemem sarkából láttam, ahogy Alex felvett egy labdát a kapu mellől, és jó nagy erővel belerúgott. Abban a pillanatban esett le, mire készül... 

- Bella, vigyázz! - kiáltotta színpadiasan, kétségbeesést mímelve. A labda felém száguldott, majd teljes erejével eltalálta a fejem. És...elájultam. 

***

Sajgó fejjel ébredtem. Éreztem a hideg jeget, ami nagyon jól esett, de fájdalmat csak tompítani tudta. Először homályosan láttam a mellettem lévő alakot, de miután kitisztult a kép, rájöttem, James toporgott fölöttem aggodalmas arckifejezéssel. Körülnéztem. Itt már jártam. Hát persze. Amikor kitörtem a bokám. Visszaemlékeztem, most miért is vagyok itt. Ó, igen. Alexnek sikerült kimentenie. Méghozzá elég ütősen, szó szerint... 

- Hogy érzed magad? - érdeklődött James. 

- Hát...furán - feleltem. - Mióta vagyok itt?

- Csak pár órája - válaszolta az ismerős orvos, fejcsóválva. - Ms. Award, magával feltűnően sokszor történik baleset. - bárcsak láthattam volna magam. Mert tuti, hogy halál sápadt lettem. Ezt meg hogy értette? Lefagytam, mire a nő elnevette magát. - Ne vágjon ilyen arcot. Csak arra akartam kilyukadni, hogy jobban vigyázzon magára. - eddig elakadt lélegzetemet kiengedtem. Már azt hittem, rájött az igazságra. Persze akkor már rohanna az igazgatóhoz. - Már beszéltem a barátnőjével, ő azt mondta, véletlenül történt. Ön szerint igaz ez?

- Hát persze! - hazudtam rezzenéstelenül. Lehet, hogy direkt csinálta, de nem azért, hogy nekem valóban fájdalmat okozzon. Egy kicsit kezdett kihallgatásszagúvá válni ez a beszélgetés. 

- Enyhe agyrázkódást kapott, így azt ajánlom most egy ideig ne focizzon. Sőt, ne menjen gyorsan, ne fusson, semmi ilyesmi. Pihenjen sokat, jegelje a fejét - magyarázta a nő. - Ne aggódjon, hamarabb rendbe jön, mint gondolná. - mosolygott. Elsétált, csak ketten maradtunk, James és én. 

- Biztos, hogy jól vagy? - állt elém James. Én már rég ültem, a lábamat lógattam. 

- Száz százalék. Egy kis agyrázkódás. Egyszer ezt is ki kell próbálni. - James felnevetett. 

- Tudtam, hogy nem fogsz nyafogni, de azt nem gondoltam, hogy így állsz hozzá. - csak egy mosollyal reagáltam, ezúttal őszintével. Feltápászkodtam, de elég hirtelenül, úgyhogy megszédültem. Visszaültem. 

- Bella? 

- Nyugi, semmi bajom. Mehetünk. - újra felálltam, immár szédülés nélkül. James felajánlotta, hogy segít, de elutasítottam, járni azért tudok. Amíg sétáltunk, elgondolkoztam, tényleg rendes tőle, hogy még a suli "kórházába" is elkísért. Talán úgy van, ahogy mondta? Kedvel? Talán...