24. fejezet - Bezárva

Ah...

Zsófi, hagyjál már. xddd

Ennyit nyüstölni, hogy írjak már. 

De örülök. :) 

Itt a kövi. 

GR. <3

(nem kapcsolódik, de nem érdekel. xd)

http://www.youtube.com/watch?v=-iOGAF1CZVs

24. fejezet - Bezárva

Nagy nehezen kivonszoltam magam, Alexxel együtt. Persze igyekeztem arra gondolni, hogy James is ott lesz, de Sophie mindig elvitte a csöppnyi kedvemet is. Minden esetre műmosolyt erőltettem az arcomra, és elhatároztam, hogy jó kedvvel nézem végig a filmet. De sajnos - vagy mégsem? - közbezavart egy meglehetősen furcsa körülmény. 

- Bella! - hallottam a folyosó végéről egy kiabálást. Megfordultam. Fogalmam sem volt, ki lehet az, nem hasonlított egyik "focis társamra" sem. De tudja az álnevemet... Összezavarodtam. 

- Alex, te menj csak, én megnézem, ki az - mondtam. 

- Biztos? - bólintottam. Lassan elindultam. A felismerés már ott motoszkált bennem, de nem mertem bevallani magamnak sem. Aztán megbizonyosodtam róla. 

- Tom? - hűltem el. Egy teljesen más ember állt előttem. Levágott haj, a mai srácokhoz illő póló, és ez esetben nem fekete farmer. Egy piercinget sem láttam, a tetkóját eltakarta. Büszkén mosolygott, ahogy végigmértem. 

- Tetszik? - kérdezte, és pördült egyet. 

- A régi Tomként is szerettelek, már amikor nem - fintorgott, mire felnevettem -, de jobban nézel ki. Viszont... mi történt? 

- Megismertem egy lányt. 

- Gondoltam. De ha tetszel neki, akkor mért kellett megváltoznod? 

- Nem ő kérte. Én akartam. És valljuk be őszintén, tényleg jobban áll a stréberfiú kinézet. Oké, mindketten tudjuk, hogy a legkevésbé sem látszom strébernek. Szexi vagyok. - ámuldozást mímelve legyezgettem magam, mintha el akarnék ájulni. Komolyabbra vettem egy kicsit a hangulatot, és így szóltam: 

- Akkor elmondod miért jöttél, vagy csak ez volt az oka? - Tom megrázta a fejét. 

- Részben ez is. De a fő ok az, hogy... Na jóóó, kíváncsi voltam a reakciódra. - vallotta be. Hangosan nevettem. Néhány percig még beszélgettünk a lányról, aki elcsavarta a bátyám fejét, és mindketten továbbálltunk. Majdnem a saját szobámba mentem, de eszembe jutott, hogy filmet nézünk. Útközben összefutottam Sophieval. Megforgattam a szemem. 

- Nyugi, most nem keresztbe tenni jöttem. Habár megtehetném - gúnyosan mosolygott. Viszonoztam, majd összefontam mindkét karomat a mellkasomon. - Na szóval. Gyanús vagy nekem. És nem tetszik, hogy James veled jár. De tudod, ezek a dolgok nem tartanak örökké. 

- Ahogy a ti kapcsolatotok sem tartott. - ezt muszáj volt. Dühében elvörösödött, de lenyelte a békát. 

- Bár nagyon ellenszenves vagy, mégis azt ajánlom, tartsunk tűzszünetet. James kedvéért. - a kezét nyújtotta. Haboztam. Mi van, ha ez egy csel? Ha csőbe akar húzni? Összeszűkült szemekkel bámultam rá, de végül megadtam a derekam. Egy esélyt mindenki megérdemel. Elfogadtam az egyezséget, és kezet ráztunk. 

- Akkor, mehetünk is együtt vissza, nem? - vigyorgott. Félmosollyal válaszoltam. Nem szólt semmit, amíg egy ajtóhoz nem értünk. Kérdően meredtem rá. 

- Megjöttünk? - kérdeztem. 

- Aha. Ja, te nem is tudod. Átköltöztünk ide. De csak mára. - kinyitotta az ajtót, és intett, hogy menjek be. Valami nem stimmelt. Teljes sötétség uralkodott, fény sehol. Harsány nevetés csendült fel, egy eőteljes lökést éreztem. A földön landoltam. Sophie rám csukta az ajtót, és bezárta. Felpattantam. Megpróbáltam kinyitni, nem sikerült. 

- Sophie! Engedj ki! 

- Arra várhatsz! Pápá, Bella. - hallottam, ahogy eltopog. Aztán a cipőkopogások egyre távolodtak. Egy ideig még dörömböltem, de minden erőlködésem mindhiába való volt. Hát persze! Nem kellett volna megbíznom Sophieban. Én és a hülye esélyadásaim... 

A sötét falat bámulva ültem az ajtót támasztva. Kiabálni nem akartam. Fölösleges. Helyette számolgattam a hajszálaimat, és reménykedtem, hogy valaki erre jön. Ebben az egy dologban biztos voltam. Hiszen olyan nincs, hogy senki nem jár erre egész álló nap. Felsóhajtottam. Visszagondoltam az itt töltött időre. A hazugságaim. Már most szégyelltem magam, pedig még elég sok volt hátra. A szoba feketesége és komorsága engem is mély depresszióba rántott. Semmi másra nem tudtam gondolni, hogy mi lesz, ha egyszer minden kiderül. Amikor az egész illúzió a porba hullik. Amikor Isabella Awards nem lesz többé ugyanaz, hanem visszacsöppen Rebecca Conroy unalmas, üressé vált életébe. Akaratom ellenére, de könnybe lábadt a szemem. Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy a gondolat megszállta az elmém.: ha James számára eloszlik a valósnak hitt kép rólam, visszamenekül Sophiehoz, aki jót nevet a markában. És boldogan élnek, míg meg nem halnak. Megborzongtam. Az nem történhet meg! Lassan eldőltem a földön, fontosnak éreztem, hogy egy kicsit kikapcsoljam az agyam. Még mielőtt nekiláttam volna a bárányok számolásának, elnyomott az álom. 

- Hogy tehetted ezt? Mondd, mért kellett egyáltalán idejönnöd? Csak fájdalmat okoztál mindenkinek! Hazudtál! Soha nem bocsátok meg neked! Hallod? Hallod? - James az arcomba üvölt, a könnyeim hullanak. Abban a pillanatban, Sophie odalép, megcsókolja Jamest, az pedig visszacsókol. Ne! Kiáltom magamban, de a torkomon egy hang sem jön ki. 

- Lám, lám, a kis hazug. Van igazság ezen a Földön. James már az enyém, te meg egy kis senki maradsz. Örökre. Örökre. Örökre...

Örökre, örökre, örökre. 

Verejtékezve riadtam fel. Hangosan fújtam ki a levegőt. Te jó ég! Álmodtam? Álmodtam! Hála Istennek. De nem könnyebbültem meg. Sőt, az a nyomasztó érzés egyre jobban kezdte felemészteni az egész lényemet, kivert a víz, rázott a hideg. Hirtelen meggondolásból felálltam, és újra ütni kezdtem az ajtót. A torkom kapart, szomjas is voltam, a gyomrom is megkordult. Vajon mióta lehettem odabent? Pár perce? Pár órája? Vagy éjszaka van? Lehet, hogy észre sem vették, hogy eltűntem? 

- Bella! - hasított a levegőbe a nevem. Minden reménysugár felkapcsolódott bennem, a szobát is világosnak éreztem. Egy pillanatra... - Bella! 

- Itt vagyok! - válaszoltam, amilyen hangosan csak bírtam. 

- Bella - a kilincs mozgott, de ellenállt, a zár nem engedett. - Vár egy kicsit, mindjárt visszajövök. - James volt azt. Nem tudtam örülni, mert a szomorúság teljesen elkábított. Soha nem tett jót nekem a sötétség. Mindig negatív dolgok jutottak róla eszembe, ez most sem történt másképp. És akkor a zár meglazult, James feltépte az ajtót. A fény eljutott a bensőmig, minden bánatom elszállt, hisz ott állt előttem James, aki szeret. Még. A nyakába ugrottam, és erőszakosan csókoltam meg. 

- Sophie tette, igaz? - bólintottam, majd újra megcsókoltam. Végre kiszabadultam. De, kedves olvasóm, tudod, mi a legrosszabb az egészben? Hogy visszavágytam... Egyedül maradhattam a gondolataimmal, és ez jó érzés volt, még akkor is, ha egy egész háború zajlott le abban a kicsiny helyiségben. Bennem. A hazugságaim veszekedtek velem, tűzként jártak át, aminek az lett a vége, hogy este valóban belázasodtam...

Úristeeeeeeen, el se hiszem, hogy sikerült megírnom. :D

Zsófi, köszönöm, hogy ösztönöztél

Hahaha, már küldheted is a fejezetet! :DD

De azért még egyszer köszi. Nélküled nem tartanék itt. :) ♥