8. fejezet - Felfújt hólyag

8. fejezet!! Lassan 10. :) 

[ Alex új tervet kovácsol. Bella összehaverkodik James bandájával. Kivéve Jamessel, akit ellenszenvesnek tart... ]

8. fejezet - Felfújt hólyag

Másnap reggel arra ébredtem, hogy Alex a vállamat rázza.

- Hadd aludjak még egy kicsit. - dünnyögtem. Ha Alex nem rántja le rólam a takarót, ami már úgyis majdnem a földön volt, nem kelek föl. Durcásan néztem rá, majd nehezen felálltam. A fürdő felé vettem az irányt. Megmostam a fogam, meg a szokásos, aztán visszatértem a szobába. Alex sürgetően dobolt a lábával. Egy szemforgatással reagáltam. A lehető leggyorsabban felöltöztem egy szimpla rövidnadrágba és pólóba. A lábamra papucsot húztam, mert a feldagadt bokámra nem igazán ment volna föl cipő. 

- A könyveidet nem hozod? - kérdezte Alex már az ajtóban állva. A francba! Ezért kellett fölkelnem. Mert óráink lesznek... Felkaptam az összes könyvemet, de arra nem maradt időm, hogy belepakoljam egy táskába. Alex tudta hova kell menni. Én csak követtem. Persze eléggé lemaradtam, mert fájt a bokám. Ahogy odaértünk, Alex el is foglalt egy helyet az ebédlőben. Mindenki megreggelizett, majd sietett, hogy odaérjen. Köztük Alex is. Beértünk egy terembe, és Alex rögtön el is foglalt egy helyet.  Mivel mindenki padján angol könyv hevert, én is azt halásztam ki a többi közül, a maradékot pedig betettem a padba. Alex adott egy tollat meg egy ceruzát. Én nem hoztam írószert... Teljesen kiment a fejemből. A terem, ahol minden fiú, és mi tartózkodtunk elég nagy volt, tele minden segédeszközzel, ami kell. Tábla, kréták, tanári asztal, földgömb, térképek, szorzótábla, és természetesen a szamárpad sem maradhatott ki. Amikor befejeztem a terem vizslatását, láttam, hogy Alex megint Chrisről ábrándozik. 

- Nem akarsz tenni valamit? - hajoltam oda hozzá. Válaszolt, de továbbra is őt figyelte. 

- De igen... Azon gondolkozom, hogy mit... - néhány percig gondolkozott, belemerülve. És megszületett a végeredmény. - Megvan! - kiáltott fel, de a következő mondatot halkabban kezdte. - Nincs barátnője. Tehát olyan szabad, mint a madár. Mi lenne, ha a barátaival elkezdenék haverkodni. Ezáltal hozzá is közelebb kerülnék. Ezt ne úgy értsd, hogy kihasználom őket. Vagyis...némely szempontból úgy tűnhet, de most nem ez a lényeg. Hanem az, hogyha megkedvelnek, akkor Chris is megkedvel... Érted, ugye? - végre rám nézett. Szeméből áradt az izgalom. 

- Igen. 

- Akkor jó. - abban a pillanatban belépett egy magas, őszülő hajú férfi, és mély, öblös hangon ezt mondta:

- Jó reggelt, gyerekek. - mindenki felállt. Itt is jelenteni kellett, de osztálynaplót, vagy bármi mást sehol nem láttam. Ezek szerint nem fogunk egyszer sem dolgozatot írni? 

- Á, itt a két új tanulónk, Alex és Bella. Üdvözöllek titeket. - mosolygott. - Biztos vagyok benne, hogy a fiúk nagyon örülnek az érkezéseteknek. Nem igaz? - nézett körbe, mire az említettek éljenezni kezdtek. Nagyot nyeltem. Imádkozni kezdtem, ezredjére is, hogy soha ne derüljön ki az igazság. Az óra elkezdődött, csakugyan angollal foglalkoztunk. Nem igazán figyeltem, elöntött a bűntudat. Nem akartam senkinek a szemébe nézni, ahogy tükörbe sem. Legszívesebben kikiáltottam volna, hogy "Én vagyok Rebecca Conroy! " , de nem tehettem. Mert nem csak magammal, hanem Alexxel szúrnék ki... 

***

Miután vége lett az angolnak, egy apró szünet után következett a történelem, majd a matek. Egyik órán sem tudtam odafigyelni, és nem is kérdeztek tőlem semmit. Szerencsére. Mikor az összes órának vége lett, mehettünk ebédelni. Most még egy almát sem ettem, ráadásul Alex miután leültünk, ott is hagyott. Persze fél úton szólt, hogy menjek vele. Elfojtva egy grimaszt, felálltam és utána baktattam. 

- Sziasztok srácok - köszönt Alex a fiúknak. - Leülhetünk, ugye? - mindenki egyszerre bólintott. Pár fiúnak tetszett is, hogy csatlakozni akarunk. Pontosabban csak Alex akart... Ő beszélgetni is kezdett velük, csak én maradtam csendben. Ami egyikőjüknek fel is tűnt. Ha jól emlékszem, Ashleynek. (Aki fiú.) 

- Bella, te nem mondasz semmit? Elég belevaló csajnak látszol, miért húzódsz vissza? - ez meglepett. Belevaló csaj? Én? Nem hittem a fülemnek. 

- Ööö... Csak elgondolkoztam. Ennyi...az egész. - hebegtem zavartan. 

- Nos, akkor végre bekapcsolódsz a beszélgetésbe? - kacsintott. Kedvesen bólintottam. Kiderült, hogy a csapat egész jó fej fiúkból áll, sőt, jól meg is nevettettek. De volt valaki, akit még mindig nem kedveltem. James. 

- Bella, gondoltál már arra, hogy pasit szerezz magadnak? Itt. - hitetlenkedve meredtem rá, mert a hangneme elég bunkó volt.

- James, gondoltál már arra, hogy csajt szerezz magadnak? Itt. - ismételtem gunyorosan. Hangos fütyülésben törtek ki a többiek. James elismerő pillantást vetett rám, én pedig elkaptam a fejem. Milyen egy felfújt hólyag! 

Új stílus!

Helló! 


Nos, itt is változtattam a kinézeten! 
Már egy kicsit untam a régit! 
Remélem, bejön. :)
Szóval, ma lesz új rész, nézzetek be. 


♥

7. fejezet - Szimpátia szint: 0

Hehe, 7. fejezet.  Haladunk azért, nem? 

[ Rebeccának, vagyis Isabellának tényleg sikerült kitörnie a bokáját, ezért néhány hétig felmentik bármilyen sport alól. Alex új tervet eszel ki Chrissel kapcsolatban. Bella pedig megismerkedik valakivel, aki nem tűnik túl szimpatikusnak... ]

(nem tudom miért tetszik ez a szám, mert alapjáraton utálom ezeket... de most megfogott valami benne)

7. fejezet - Szimpátia szint: 0 

- Bella! - kiáltotta Alex. Szerintem ő nem jött rá, hogy tényleg fájt, amit csináltam. Odafutott hozzám, majd mikor lehajolt elmosolyodott. Megráztam a fejem, jelezve, hogy nem kamu. 

- A fenébe! Jól vagy? - kérdezte, aztán felsegített. Az edző nyomban ott termett, és megengedte, hogy rá támaszkodjak. Meg Alexre... A többiek hökkenten álltak előttünk. 

- Azt hiszem az edzés elmarad. - mondta az edző. A fiúk felhőtlen örömben törtek ki, de akadt pár, aki együttérzően néztek rám. Eleresztettem egy mosolyt. Eltámogattak a gyengélkedőbe, ahol egy ötvenes éveiben járó nő ingatta a fejét, rosszalló pillantásokkal vegyítve. Elmagyaráztam neki a történteket. Fel kellett ülnöm egy ágyféleségre, ahol a doktornő megvizsgálta az egyre csak duzzadó bokámat. Pár perc múlva ezt mondta:

- Hát, nem szolgálhatók túl jó hírekkel. Ugyan nem tört el, de kificamodott. Négy hétig nem javaslok semmi sporttevékenységet... Beleértve a focit is. 

- Ezek szerint...haza kell mennem? - néztem rá az edzőre elszomorodva. 

- Nem, dehogyis... Négy hét még nem a világ vége. - mosolygott. A nő bekente valami bűzös kenőccsel a bokám, majd befáslizta, jó vastagon. Most már nem kellett támogatni, tudtam menni. Igazi sántítással... 

- Ne hívjuk fel a szüleidet? - kérdezett rá az edző. 

- Ne! - vágtam rá azonnal. Furcsán nézett. - Ööö...nem kell. Egy ilyen apróságért meg főleg... - magyaráztam. Alex bólintott, úgy, hogy az edző ne lássa. Amikor visszaértünk, felküldött a szobámba, Alexxel együtt. Elmondása szerint azért, hogy vigyázzon rám. Alex segített felmenni a lépcsőn. Amíg fel nem értünk a szobába, nem szólt egy szót sem. 

- Nem arról volt szó, hogy csak úgy teszel...? - nem fejezte be a mondatot, mert kinézett az ablakon. 

- De igen, csak éppenséggel, túlságosan jól játszottam. - gúnyolódtam. Leültem az új ágyamra. 

- Aha. - Alex figyelme azt hiszem elterelődött. Meg akartam kísérelni, hogy felálljak, és megnézzem, mit néz annyira, de inkább hagytam. Nagyon elgondolkozott. Én a szobát fürkésztem, még mindig nem szoktam hozzá. És még ki sem pakoltam... 

- Rebb, nem baj, ha kettőnk között így szólítalak, ugye? - egy pillanatra rám nézett, én pedig egy sima fejrázással válaszoltam. - Te mit tennél, ha tetszene egy srác, de ő észre sem venne? - meglepett a kérdés. Nem sok kellett, hogy válaszoljak. 

- Elfelejteném... De először azért megbizonyosodnék valahogy róla, hogy tetszem-e neki. Félre ne értsd, nem másznék rá, vagy ilyesmi. - nevettem fel. Ekkor Alex vigyorogva kapott a fejéhez. 

- Rebecca, te zseni vagy! - és otthagyott. Talán ötletet adtam neki? Hmm, Alexnél nem lehet tudni. Lépteket hallottam. Méghozzá elég sokat. Csak úgy dübörögtek. Biztos a fiúk. Egyszeriben akkora nyüzsgés keletkezett a csöndből, hogy a saját gondolataimra sem tudtam figyelni. Amikor eldőltem az ágyon, egy papír nyomta a hátam. Gyorsan kikaptam magam alól, és olvasni kezdtem: 

Kedves Focistánk! 

Téged, mint az iskola tanulóját, tájékoztatunk, hogy a mellékelt órákra a második napon kerül sor. 

Kezdés: reggel nyolc óra. 

A tankönyveket az igazgatónál veheted át. 

Reggeli: 07:10 

Ebéd: 12:30

Vacsora: 18:25

Edzések: 

Hétfő: 13:00

Kedd: 14:10

Szerda: 13:00

Csütörtök: 14:30

Péntek: - 

Szombat: 16:00

Vasárnap: - 

Jó szórakozást kívánunk! 

Rövid levél volt, mégis több mindent megtudtam belőle. Többet között azt is, hogy fel kell kelnem, és át kell vennem a tankönyveket. Megerőltettem magam, és nagy küszködések árán sikerült felállnom. Kivánszorogtam a szobából, le a lépcsőn, és végre valahára odaértem az igazgatóiba. Mr. Baker szívélyesen odaadta a matekot, a kémiát, a törit, és az angolt. Újra szenvednem kellett, míg visszaértem. Alexet sehol nem láttam. Nekiálltam a pakolászásnak. Nem csináltam meg az egészet. Egyrészt, mert nem volt kedvem, másrészt, mert eljött a vacsora ideje. Már megint bicegtem. Nem sokáig kerestem az ebédlőt, a fiúk hangjából rögtön tudtam, hova kell mennem. Mikor benyitottam, egy percre csönd lett, mindenki elhallgatott. De aztán tovább beszélgettek, meg nevettek teli szájjal. Alexet is láttam. Chris közelében ült. Amikor meglátott, intett, hogy üljek le mellé. Volt egy üres hely mellette. Míg sétáltam, hogy odajussak, páran megnéztek, de igyekeztem tudomást sem venni róluk. Leültem legjobb barátnőm mellé. Nem voltam éhes, ezért nem vettem semmit a tágas pultról. Alex megkínált egy almával - tudja, hogy szeretem -, amit elfogadtam. Rágcsálni kezdtem. 

- Na és, jutottál valamire? - kérdeztem két falat között. Alexxel ismertük egymást, úgyhogy tudta miről van szó. 

- Amit azt illeti, nem. Észrevétlenül felmásztam egy fára, hogy meglessem Christ. - azt hittem, félrenyelem az aktuális falatot. 

- Mit csináltál? Alex, ez nem normális! - egy kicsit hangosabb lettem a kelleténél, de a körülöttünk lévő fiúk észre sem vették. 

- Nyugi, tudom. De mondhatom tovább? - idegesen bólintottam. - Szóval, felmásztam, de az egyik ág, amin álltam, túl vékonynak bizonyult. Leestem, de nem történt semmi. Viszont pár srác kiszúrt... Szerencsére nem foglalkoztak velem, és elmentek. És ez még nem minden. Megtudtam, hogy Chrisnek nincs barátnője! - mesélte halkan. Elpirult, ahogy ránézett a kiszemeltjére. 

- Tényleg? Év közben, az a pletyka keringett, hogy minden héten más csajjal lógott... - néztem én is oda. Nekem nem tűnt olyan helyesnek, ahogy Alex állította. Oké, izmos test, kék szem, de nekem nem dobogtatja meg a szívem. Miután lenyeltem az utolsó almadarabot is, felálltam, hogy kidobjam a csutkát. 

- Bella! Ezt itt hagytad! - kiabált utánam Alex. Hátrafordultam. Valóban otthagytam a zacskót, amibe akartam tenni az alma roncsát. Visszafutottam érte, aztán tolatva mentem, de amikor megfordultam beleütköztem valakibe. Egy sokkal magasabb valakibe. Amikor felnéztem rá, ismerős volt. Azt hiszem ő...James. 

- Bocs. - mondtam. Hallottam, vagyis inkább észleltem, hogy hirtelen megint csend lesz. A figyelem ránk irányult. 

- Te vagy...Bella, igaz? - nézett végig rajtam. 

- Ühüm. 

- Én pedig James. De már találkoztunk egyszer. - most nem is feleltem. Ahogy láttam, nem valami kedves személyiség. Messziről lerí róla, hogy beképzelt, önelégült és bunkó. Körülöttünk még mindig csend volt. 

- Na akkor helló. - köszöntem el, és kikerültem. Kidobtam a kukába a régóta kezemben szorongatott zacskót, az almával együtt, majd Alexre pillantottam. Rögtön felállt, és jött utánam. Végre valahára segítségre számíthattam a lépcsős résznél. 

- Nem tudod, mért hallgatott el mindenki, amikor találkoztam Jamessel? - kérdeztem a lépcső felénél. 

- Hát persze. Ő James Johnson. A legjobb játékos az iskolában. És persze a legjóképűbb. Persze a többiek szerint, nekem természetesen Chris tetszik jobban. - nevetve forgattam a szemeim. 

- Hát, lehet, hogy jó, de szerintem elég nagyképű... - többet nem is kellett mondanom, Alex kiszűrte, hogy abszolút nem kedvelem ezt a srácot...

6. fejezet - Költözés és "véletlen" bokabaleset

Meghoztam a 6. fejezetet! Hirtelen olyan ihlet tört rám, hogy akár egész nap írni tudnék. :D

[ Rebecca alig tudja elhinni, hogy ő is bekerült. Azonban el kell, mert másnap költöznek. Már az első edzésen galiba keletkezik, ami nem egészen úgy sül el, ahogy Rebecca tervezte... ]

6. fejezet - Költözés és "véletlen" bokabaleset 

Fel sem fogtam, mit mondott Mr. Baker. Ez az egy mondat visszhangzott egész elmémben. Sokkolva álltam ott. Alex sikítani kezdett, szorosan átölelt, ugrálni kezdett velem, de ezt is úgy intézve, hogy Mr. Bakernek ne jusson eszébe, hogy szimulálok. Ő nevetve nézte végig ezt a jelenetet. 

- Mehettek is. Holnap fél kilencre legyetek itt. - mondta, mi pedig elindultunk. Tehát, holnaptól itt fogok lakni, egy csapat fiúval, akiket nem ismerek. Alexet ez nem izgatta, ő csak azzal foglalkozott, hogy bejutott álmai iskolájába, és végre találkozhat Chrissel. Alig várta a költözést. Hogy én vártam e? Magam sem tudom... Egyszerűen beletörődtem, hogy Alex magával hurcolt. El kellett fogadnom. 

***

Ahogy betettem a lábam a házba, anya és apa jelent meg előttem. Leültettek a kanapéra. Komoly arccal fixíroztak. A helyzet felettébb kínossá vált. Sürgető pillantásokat vetettem anyáékra, akik rögtön kapcsoltak. 

- Kicsim, tudod, hogy mi nem ellenezzük ezt a nyári iskolát, de azzal is tisztában kell lenned, hogy nagyon fogsz nekünk hiányozni. Úgy gondoljuk, azért akarsz elmenni, mert azt hiszed, mi nem törődünk veled. - na ez aztán alaposan meglepett. Nem törődnek velem? Ez meg hogy fordult meg a fejükben?

- Micsoda? Jézusom, ez hülyeség! - álltam fel és öleltem meg őket. 

- Akkor nem ezért mész el? - kérdezte anya megkönnyebbülve, míg apa halál nyugodtan ült vissza a fotelba. 

- Dehogyis. - mosolyogtam. - De most megyek pakolni, mert holnap fél kilencre ott kell lennem. - közöltem, és felfutottam a szobámba. Hangosan kifújtam a levegőt, majd nekiálltam a pakolásnak. Kiborítottam az egész szekrényem tartalmát, úgy válogattam. Jó sok ruhát raktam el a nagy, kék sporttáskámba. Többek között pár fürdőruhát is, amik még jól jöhetnek. Aztán eszembe jutott valami, amivel ennél is hihetőbbé tehetem a nemrég történt lábtörésemet. Halkan kicsempésztem néhány kenőcsöt a fürdőből, beletettem őket egy kis szatyorba, aztán belepasszíroztam a táskába. Fáradtan hajtogattam vissza a megmaradt ruhadarabokat a szekrénybe, elmentem lezuhanyozni, noha még csak fél nyolc volt. De fáradtnak éreztem magam, és jobban tartottam, hogyha most megyek el, mint fél tízkor, amikor semmi erőm sem lesz. 

A szemem lassan pattant ki. Először nem is emlékeztem, hogy ma mi fog történni, de aztán szép sorjában minden beugrott. Az órám még csak 07:16-ot mutatott, nem kellett kapkodnom. Nyújtózkodtam egyet. Kinéztem az ablakon. A nap már magasan járt, melegítve az egész utcát, az egész várost. Az égen egy sötét felhő sem volt. Egy kis lustálkodás után rászántam magam a felkelésre. Lezuhanyoztam, fogat mostam, megfésülködtem, végül felöltöztem. Most egy lila rövidnadrág mellett döntöttem, egy ugyanolyan színű pólóval. Még gyorsan kikaptam a fiókból a telefonom töltőjét, bedobtam a táskámba, már amennyire dobásnak lehet nevezni azt, hogy öt percen keresztül nyomkodtam. Viszlát, szoba. Gondoltam, pedig tudtam, hogy nem sokáig leszek távol. Csak egész nyáron... Lecipeltem a cuccaimat. Anya és apa már vártak. Miután felvettem a tornacipőm, átöleltek, megpusziltak, elbúcsúztak. 

- Mintha öt évre mennék el. - próbáltam viccelődni, de ők nem találták mulatságosnak. Még egyszer megöleltem őket, és kiléptem az ajtón. Alexxel találkoztunk, együtt folytattuk az utat, amely elvitt az iskoláig. 

- Rebb, vagyis... Bella, lenne egy kérésem. - kezdte Alex. Gyanút fogtam. Összeszűkült szemekkel néztem. Nagyot nyelt, aztán mondta tovább: - Normális esetben nem kérnék ilyet, de te is tudod, hogy ez most nagyon nem az... Törd ki a bokád! - elhűltem a meglepettségtől. Komolyan jól hallottam?

- Hogy mi van? Te azt akarod kérni tőlem, hogy törjem ki a bokám? - emeltem fel a hangom. 

- Nyugi, nem teljesen. Csak színlelj. Tegyél úgy, hogy nagyon fáj, vagy legalább valami ilyesmi. 

- Te nem vagy magadnál. Nem gondolod, hogy ez már több, mint sok? Kicsit feltűnő... 

- Csak bízz bennem! - ezzel le is zárta a beszélgetést. Most sem én győztem! A fenébe! Megforgattam a szemem. Megérkeztünk. Sántítás üzemmódba kellett kacsolnom. A nő már várt minket. 

- Sziasztok, megint - nevetett. - Gyertek velem. - megfordult, mi pedig automatikusan követtük. Végigmentünk egy folyosón, ki egy ajtón, végig az ismerős focipályán, fel egy lépcsőn. Ekkor vettem észre, hogy rengeteg srác tekintete fúródik belém és Alexbe. Megijedtem. Nem mertem lélegezni sem. Ránéztem Alexre, aki rezzenéstelenül tűrte a hitetlenkedő pillantásokat. Halottam néhány Ezek meg mit keresnek itt? - et is. Ha Alex nem fog meg, nekimegyek az ajtónak, mert nem vettem észre, hogy újra befordultunk egy folyosóra. Ott is fiúk serege lézengett, persze a figyelmük rögtön ránk terelődtek. Sajnos végigmentünk a folyosón, majd megint fel egy lépcsőn. Végre megálltunk a 216-os szoba előtt. 

- Itt fogtok lakni. Jó szórakozást, és miután kipakoltatok, menjetek le a pályára. Edzés lesz. - mondta, odaadott egy kulcsot, majd elment. Alex nyitotta ki az ajtót, és ő is lépett be először. Amikor én is megláttam a szobát, jobban mondva lakosztályt, azt hittem lehidalok. Minden fal más színűre festve, két hatalmas franciaágy, tele párnákkal, két íróasztal, külön fürdőszoba. Az egyik falon az iskola logója. Hmm, tuti nekünk szabták át... Hiszen fiúknak nem lehet ilyen szobájuk. Vagy mégis? Alexxel nem pakoltunk ki, átöltöztünk, én persze körbetekertem fáslival a lábam, majd lesétáltunk a pályára. Már minden fiú ott állt, várva az edzőt. Amikor odaértünk hozzájuk, csend lett. Pár fiú odasétált hozzánk. 

- Ti vagytok az újak, ugye? - kérdezték vigyorogva, jól végigmérve minket. 

- Igen. Én Alex vagyok, ő pedig Bella, a legjobb barátnőm. - mutatkozott be Alex, és kezet fogott a fiúkkal. Volt köztük egy fura nevű srác, akinek a neve Ashley. 

- ... én pedig James Johnson vagyok. - zárta le a sort a barna hajú, barna szemű, magas, izmos srác, James. Egy kicsit beképzeltnek tűnt, ahogy vigyorgott. 

- Visszahúzódó vagy, igaz? - jött hozzám közelebb, de abban a pillanatban megérkezett az edző. Vidáman köszöntött minket, de aztán átváltott szigorúra. 

- Bella kisasszony, mi is a vezetékneve? 

- Ööö...a vezetéknevem...ööö...szóval a vezetéknevem. - menedék után kutattam, és megakadt a pillantásom egy plakáton. Mi leszünk a győztesek! Football Award 2012. - Award! Award a vezetéknevem. - kiáltottam. 

- Értem - bólintott az edző. - Azt mondták, nemrégiben eltört a lába, és a gipszet csak pár hete vették le. Igaz ez? - bólintottam. - Nos, akkor nem játszhat. - úgy tettem, mint aki nem örül ennek, de nem tiltakoztam. Elbicegtem a kispadig, majd leültem. Ezután következett a csapatválogatás és a meccs. Alex jelzett, hogy lépnek kéne, vagyis "kitörni a bokám". Közeledett felém a labda, felálltam, hogy belerúgjak, és mielőtt odaért volna, elvágódtam, jó erősen. De nem úgy sikerült a mozdulat, ahogy akartam. A bokámba tényleg hatalmas fájdalom nyilallt... 

5. fejezet - Különleges tehetség...

Bocsiiiii, hogy olyan rég írtam, de nem is nagyon volt időm, meg hát ihletem se nagyon... De most összehoztam egy részt, remélem tetszik! :)) 

[ Másnap a két lány visszamegy az iskolába, megmutatni a tehetségét. De Rebecca mit tegyen, hisz nem is tud focizni?! ]

5. fejezet - Különleges tehetség...

Másnap már korán kikászálódtam az ágyból. Az álmomat azon nyomban elfelejtettem. Megdörzsöltem a szemeim és kimasíroztam a fürdőbe. Lezuhanyoztam, jó sokáig húztam az időt vele. Mikor meguntam, megszárítottam a hajam és felhívtam Alexet. 

- Rebb, mért hívsz ilyen korán? - szólt bele a telefonba Alex kómásan. Igaza volt...
- Nem bírtam tovább aludni. - kuncogtam, mire ő is felnevetett. 
- Izgulsz, ugye? - kérdezte gyanakvóan, de magabiztosan. Hát igen, ő biztosan be fog kerülni, ellentétben velem. 
- Neeeem, cseppet sem, amikor ma elvileg fociznom kellene... De hála neked, a "balesetem" miatt nem lehet. És ami a legjobb, hogy így nincs esélyem bejutni. Mert ha legalább negyed annyira lennék jó, mint te, már nem félnék ennyire... - jött ki belőlem egy szuszra minden. De Alex csak ennyit mondott:
- Basszus! 
- Mi van? 
- Most jut eszembe, hogy ahhoz, hogy ne focizz, kéne valami orvosi igazolás! - ugrott egy-két oktávval feljebb a hangja. - Valahonnan szereznünk kéne! - ahogy ismerem Alexet, fél óra múlva nevetve mutogatja nekem az igazolást. 

***

Milyen igazam lett. Kevesebb, mint ötven perc múlva csengettek. Én nyitottam ajtót, és természetesen Alex állt velem szemben, diadalittasan vigyorogva. 

- Megszereztem! - ugrándozott, majd átölelt. Oké, ez megoldva. Még nem kellett indulnunk, ezért Alex feljött a szobámba. Otthonosan érezte magát nálunk, ezért rögtön elvette a laptopot az íróasztalról. Míg betöltött, körbenézett. Láttam, hogy feltűnt neki valami. 
- Te még be sem pakoltál? - förmedt rám. 
- Még nem biztos, hogy én is mehetek. Az sem, hogy te... - mondtam, aztán eldőltem az ágyon. Alex vállat vont, és minden figyelmét a laptopra irányította. Nem is kellett odanéznem, hogy tudjam: most is az iskola weboldalát nézegeti. Már majdnem álomba merültem, mikor Alex felhúzott az ágyról. 
- Nehogy elaludj nekem, mert meg kell beszélnünk pár dolgot, mielőtt elindulunk. - morcosan ültem vissza az állóhelyzetből, és úgy tettem, mint aki kíváncsian várja, amit hallani fog. Alex leült velem szemben, és belekezdett:
- Figyelj, Rebb. Azt tudod, hát persze, hogy sántítanod kell. Szerintem ezt már ők is észrevették. Amikor behívnak, mutasd föl az igazolást. Ne kérdezd, honnan szereztem. - nevetett. - Szóval, azt tuti beveszik, hogy el volt törve a lábad, de ez nem elég ahhoz, hogy be is juss. Én bebizonyítom, hogy jó vagyok, és ha jól alakul, elhiszik azt is, hogy te is az vagy. Egyszerű. Ha pedig nehéz esetek, bevetem a szokásos módszert. Ja, és még valami. Ha bejutunk, új nevet kell képviselned. - magyarázta. Az új név egy kicsit fura volt. 
- De miért? 
- Ha már hazudunk, akkor hazudjunk rendesen. Vagyis, ha véletlenül valaki ismerné a családodat, ne fogjon gyanút a neved miatt. Érted, miről beszélek? - nézett rám jelentőségteljesen Alex. 
- Azt hiszem... - Alex bólintott, és a szekrényhez sétált. Kitárta, majd nézelődni kezdett. Kivett néhány ruhát, aztán visszatette. 
- Tudod már, mit veszel föl? - kérdezte. Megráztam a fejem. Elmélázott. Aztán hirtelen benyúlt a szekrénybe, és kihúzott belőle egy türkizkék pólót, rajta egy szőlővel. Odadobta hozzám, majd egy ugyanolyan színű rövidnadrágot vágott a fejemhez. - Ez jó lesz? - bólintottam. Felálltam, hogy magamra aggassam a ruhákat. Amikor végeztem, nem is néztem tükörbe, mert Alex már ráncigált is le a lépcsőn. Most nem is kiabáltam, hogy elmentem, csak mentem Alex után. Egy ideig még mehettem normálisan, de aztán kezdődött a színjáték... A színjáték, amit lehet, hogy egész nyáron csinálnom kell. 

***

Amikor odaértünk, nem kellett sokat várnunk, hiszen nem ácsorgott ott senki. Amint odaértünk az ablakhoz, a szürke redőny azonnal felereszkedett, és ugyanaz a nő jelent meg mögötte, aki tegnap. 

- Sziasztok - mosolygott. - Mr. Baker már vár titeket. - ugyanoda mentünk be, ahova tegnap és ugyanaz az ember állt előttünk, aki tegnap. Nem szólt semmit, csak biccentett. Leültetett minket egy hatalmas asztal végébe, ő pedig a másik végébe sétált. 

- Nos, kezdhetjük a beszélgetést? - Alexel egyszerre bólintottunk. Mr. Baker elmondott pár dolgot, amik fontosak lehetnek, és szemléltette az előnyöket és hátrányokat. 

- ... a fiúknak tudom, hogy tetszeni fogtok, hiszen ide még nem nagyon jártak lányok. Viszont  ha bekerültök, titeket sem fogunk kímélni. - ekkor Alex arcára széles mosoly ült ki. 

- Ezek szerint... bent vagyunk? 

- Nem megy ilyen könnyen. Még egy dolog maradt hátra. Meg kell mutatnotok, hogyan fociztok. - most következett a legnehezebb rész. Te jó ég, és az igazolást még be sem mutattam. 

- Mr. Baker. Van egy kis bökkenő. Sajnos a barátnőmnek...öö...szóval...Bellának - Bella? Ezt a nevet találta ki? - nemrég volt egy kis balesete. Eltört a lába, és a gipszet csak most vették le. Az orvos pedig azt javasolta, hogy Bella ne sportoljon még pár hétig. Itt van a papír róla... - Alex odaadta neki. A tenyerem szörnyen izzadni kezdett. Mr. Baker olvasni kezdte. Alex folytatta: - De én nagyon szívesen mutatok pár trükköt. - ajánlotta föl. Mr. Baker felnézett. 

- Rendben. Nehéz lenne elképzelni, hogy az egész kitaláció. - Ha tudná, hogy mekkorát téved... Mindhárman felálltunk, és kimentünk a focipályára. Nagy volt, és még finoman fogalmaztam. Alex megkapta a labdáját, és elképesztő dolgokat művelt vele. Mr. Baker mosolyogva figyelte. Alex lihegve futott oda hozzánk. 

- Különleges tehetség vagy. Hogy is hívnak? 

- Alex. 

- Nos, Alex, örömmel közlöm, hogy holnaptól hivatalosan is lakói vagytok az iskolának! 

4. fejezet - Bejutunk vs. nem jutunk be.

/ Jó napot! :) Itt a 4. rész, mert annyira szeretem írni ezt a történetet! :DD / 

[ Rebecca és Alex végre jelentkeznek a híres football iskolába. De mi van akkor, ha Alexnek mégsem sikerül meggyőznie az igazgatót? ]

4. fejezet - Bejutunk vs. nem jutunk be. 

Reggel telefoncsörgésre ébredtem. Nem kellett sokáig gondolkoznom, rögtön tudtam, hogy Alex az. De még csak fél nyolc volt, és nem akartam korán kelni. Vajon mi olyan sürgős? 

- Rebb, mondd, hogy fent vagy! - kiáltott Alex, hangjából érződött, hogy siet. 

- Most már igen. De mért? Történt valami? - Alex felnevetett, de hisztérikusan, nem vidáman. 

- Fog, hogy ha nem kapod össze magad nagyon gyorsan. Ma van a jelentkezési nap. Mindenki nyolcra megy beiratkozni. Olvastam a neten. - észbe kaptam, és felpattantam. - Siess! Öt perc múlva ott leszek a házatok előtt. - és kinyomta. Remek. A telefonom az ágyon landolt, én pedig a szekrényemhez rohantam. Kirángattam néhány göncöt, majd magamra aggattam őket. A hajamat kiengedve hagytam, csak átfutottam a fésűvel rajta. Már hangzott is a csengő a földszintről. Feltéptem az ajtómat, és a lépcsőfokokat kettesével vettem. Lihegve nyitottam ajtót. Alex állt előttem, doboló lábakkal. 

- Elmentem! - kiabáltam jó hangosan, és becsaptam az ajtót. Alex gyors tempóra váltott, már-már futottunk, pedig még nem voltunk elkésve. Alex telefonján lévő kijelző még csak ötvenötöt mutatott. Azt hittem, még a közelében sincs. Ötvenhétre odaértünk, persze kifulladva, hiszen sokat futottunk. Gyalogolva még vagy tíz perc lett volna. Az épület előtt hatalmas sor kígyózott. És az egész fiúból állt. Alex közelebb hajolt, és ezt suttogta:

- Próbálj meg sántítani. - valahogy elfojtottam a lihegésemet, hiszen nem tudhatják, hogy futottam. A lábamról csak most vették le a gipszet... Na persze. Ahogy beálltunk a sorba, éreztem, ahogy rengeteg tekintet fúródik belém és Alexbe. Néhány értetlen Mi?-t is hallottam. Végül is, lányok vagyunk, hogy kerülünk mi a nyári focisuli jelentkezői közé. De Alexet nem érdekelte a sok fiú meglepettsége, és nagy nehezen előretolakodott. Egy helyen megakadtunk, így ki kellett várnunk a sorunkat. Amikor végre fogadtak minket, egy szőke hajú, kék szemű nő alig hitt a szemeinek. 

- Ti lányok vagytok. - állapította meg, mire Alex elnevette magát.

- Igen, erre mi is rájöttünk. Jelentkezni szeretnénk. 

- Attól tartók, arra nincs lehetőség. Hiszen, mind már mondtam, lányok vagytok. És lányok nem jelentkezhetnek.

- Tudjuk, de higgye el, velünk igazán kivételt tehetnének. - a nő felsóhajtott, és beinvitált minket valami irodába. Elég tágas kiterjedésű volt, mégsem tudtam figyelni, hiszen rettegtem, hogy mi lesz. Akkor egy magas, félig őszülő, negyvenes éveiben járó férfi lépett elénk, és vizslatni kezdett minket. 

- És mégis, miért pont veletek tegyünk kivételt? - kérdezte összeszűkült szemekkel, és a borostáját vakargatta. 

- Mert profik vagyunk! - Alex magabiztosan húzta ki magát, és mosolygott. A férfinek tetszett ez a hozzáállás. Azt hiszem... 

- Hmm...nem is tudom. Ezen gondolkoznom kell. Holnap gyertek vissza, most nem mondhatok semmi biztosat. Hiszen...lányok még sosem jártak ebbe az iskolába. Mért pont ti? Na jó, maradjunk annyiban, hogy holnap, amint már előbb is mondtam.  És úgy készüljetek, hogy megmutatjátok mit tudtok! - azzal jelezte, hogy távozzunk, mi pedig lassan kisétáltunk az irodának mondható teremből. Amikor kiértünk a szempárok megint ránk szegeződtek. Az arcom teljesen kipirult, és futni akartam, ahogy csak bírtam... De nem. Mert "sántítanom" kellett. Hazafelé végig Alex fecsegett, de alig sikerült odafigyelnem. Csak a fociról áradozott. Egy valami azonban megütötte a fülem. Pontosabban kettő:

- És Chris is ott állt! Ha bejutunk, végre közelebb kerülhetek hozzá! Annyira cuki, nem? Ja, és erről jut eszembe, láttam egy srácot, aki téged bámult. - kacsintott, de én csak forgattam a szemem.
- Mindenki minket nézett Alex!
- De ő tényleg úgy nézett! 

- Hogy? 

- Hát úgy! - ezzel a témát lezártuk. Nem hiszem el, hogy tényleg úgy nézett rám valaki. És ha mégis, az sem érdekelne... 

***

Amikor hazaértem, anya épp porszívózott. Rögtön kikapcsolta, és ezt kérdezte:

- Na? 

- Mi na? - már azt hittem megtudta az igazat, de szerencsémre nem. 

- Mikor mentek? Tudod, kolesz. - mosolygott, és megpróbálta eljátszani a kamaszkori barátnőt. Majdnem elnevettem magam, de inkább visszafojtottam. 

- Még nem tudom. Majd holnap kiderül minden... - és otthagytam. Felbukdácsoltam a szobámba, és rádőltem az ágyra. Valahol reméltem, hogy holnap azt fogják mondani: nem jutottunk be, de a kalandvágy mégis ott csörgedezik az ereimben. Viszont az a 'de' ott van... A lebukásveszély.

3. fejezet - Anya, apa, elköltözöm!

/ Egy kicsit rövid lett, de nézze el nekem az, aki olvassa. :)˛

Ugye említettem egy kis változást. Nos, csak arra céloztam, hogy minden fejezet elején lesz egy kevés leírás. + zene. A kinézetet, jobb ha hagyom, nekem így tetszik. Na akkor jöjjön a rész. :) / 

[ Rebb végre bejelenti a nagy hírt, elköltözik. Szülei megértően, vagy megvetően reagálnak? ] 

3. fejezet - Anya, apa elköltözöm! 

Félve tettem meg a lépéseket a konyháig, ahol apa és anya tevékenykedtek. Nyilván vásárolni voltak. 

- Khm... - krákogtam, hogy magamra vonjam szüleim figyelmét.

- Á, szia kicsim. - mosolygott anya. 

- Anya, apa, elköltözöm! - hoppá. Túl elhamarkodottan mondtam ki ezt a három szót. Még csak át sem gondoltam. Te jó ég! Mindketten elsápadtan ejtették ki kezükből, amit eddig fogtak, és meredtek kérdőn rám. 

- Mi az hogy elköltözöl? - emelte fel a hangját rekedten apa. 

- Neem. Vagyis, de... Csak. Van egy nyári iskola, itt a közelben. És gondoltam, talán...talán, elmehetnék oda. - amikor befejeztem a mondatot megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, hogy sikerült ezt mind kiböknöm. 

- Ó. - sóhajtott fel anya, és elmosolyodott. - Már azt hittem...valami komoly dolog történt. Na és milyen ez az iskola? Mivel foglalkoznak ott? - ajjaj. Erre nem készültem fel. Most mit mondjak? Focival foglalkoznak? Sanszos, hogy kinevetnének, és badarságnak titulálnák az egészet. És lássuk be, igazuk is lenne. 

- Hát, ugyanolyan mint a rendes suli. Csak koleszos. - a padlót kezdtem el pásztázni, meg sem mertem kísérelni hogy akár egy pillanatra is felnézzek. 

- Nos, rendben van. - bólintott rá apa. Alig hittem a fülemnek. Felkaptam a fejem. 

- Tényleg? 

- Persze. 

Ugrándoztam örömömben. Persze nem azért mert focizni fogok majdnem három hónapon keresztül. Dehogyis, korántsem. Azért hogy még csak győzködni sem kellett őket. Viszont, van egy kis bökkenő. Hogy a foci részt elhallgattam előlük. És ha ez kiderül, alapos bajba kerülök...

Amint beértem a szobámba, már rohantam is a mobilomhoz. Annyira siettem Alexnek elújságolni a hírt, hogy kétszer is újra kellett kezdenem a szám beírását. 

- Rebb! Mi a helyzet? 

- Elengedtek! - sikoltottam. Alex is fellelkesült, de szerintem ő biztos volt benne. 

- Szuper. De minek örülsz ennyire? Hisz nem is akartál jönni. 

- Annak örülök, hogy csak öt perc volt az egész. Simán belementek. De van valami, amiről nem tudnak - itt halkabbra vettem a szót. - Nem mondtam el nekik, hogy ez foci iskola. Ők azt hiszik, ez olyan mint a gimi, ahova járunk. - Alex felsóhajtott. 

- Nem gond. - és elköszöntünk. Szeretem Alexben, hogy neki semmi sem gond. Mert én nem vagyok mindig olyan optimista, mint ő. A telefonomat ledobtam magam mellé, és hosszas gondolkozásba merültem. Lehet, hogy Alex okos, de vajon ez elég ahhoz, hogy engem bevigyen abba a suliba? Ha legalább én is olyan profi lennék... De nem. Így sokkal nehezebb dolgunk van. És még mindig nem értem, mért kellett nekem ebbe belemenni. De már nem mondhatom vissza. Alex egy életre megharagudna. Viszont a lebukás esélye hatalmas, és ha még be is jutok, ha véletlenül sikerül lebuknom, nem csak én, hanem Alex is repül. Nem igaz, hogy ezzel nincs tisztában. De hát, Alex mindig is merész volt... 

***

Este, miután végeztem a fociiskola kielemezésével, lementem vacsorázni. Anya és apa ott ültek a szokásos helyükön, Tomot pedig nem láttam sehol. Anya kedvesen rám mosolygott, majd amikor én is leültem, megszólalt:
- És, mikor kell jelentkezni? - először nem is tudtam, mire céloz, de aztán zavartan elkaptam a tekintetem egy virágra, ami a nappaliban terpeszkedett. 
- Még nem tudom. Megkérdezem Alexet. - remélem, hogy ez nem számított elszólásnak, hisz anyáék tudják, hogy egymás nélkül, szinte sehova sem megyünk. Anya nem érte be ennyivel, nagy káromra. 
- Nem lebeszélni akarlak, de nem gondolod, hogy a nyár nem a tanulásról szól? Hiszen, eddig alig vártad, hogy legyen egy kis szabadidőd. 
- Ez sem olyan, mint egy rendes, igazi gimnázium. Vagyis...gyakorlatilag igen, de nem hiszem, hogy nagyon kemény... És nem számít bele semmilyen dologba. Azt hiszem... - magam is reméltem, hogy ezúttal igazat mondtam. Nem igazán értettem, amit összehordtam, de szemmel láthatólag anyát meggyőztem. Most apa kíváncsiskodott:
- Meddig tart egyáltalán? 
- Ha jól tudom, akkor nyár végéig. Nem az utolsó napig, de augusztus utolsó hetében már zárnak... - igen, ezt olvastam a honlapon. Jó érzés volt nem hazudni, éppen elég lelkiismeret furdalás gyötört már. Apa bólintott. 
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne visszatartani. - zárta le a témát. Kifújtam a levegőt, alig észrevehetően, és tovább ettem. Bárcsak elsüllyedhetnék. Még sosem lódítottam ekkorát. Mi lesz ha kiderül? Most az egyszer eltűnt a vidám, szinte mindent pozitívan látó Rebecca Conroy. 

2. fejezet - Erre nem beszélsz rá!

2. fejezet - Erre nem beszélsz rá! 

Lassan sétáltam a kávézó felé, nem akartam sietni. Így is sokkal előbb indultam el. Amikor beléptem, Alex nem volt ott. Hát persze. Mért is lett volna ott? Leültem az ablak melletti asztalhoz, és vártam. Közben mindenféléről elgondolkoztam. Na nem az élet nagy dolgairól, mert az Isten szerelmére, tizenhat vagyok. Egyszer csak kopogást hallottam a közvetlen közelből. Alex volt, és az ablakon kopácsolt, persze vigyorogva. Aztán valamit észrevehetett, mert egyszeriben nagyon komoly lett. Azt hiszem letépett valamit a falról, és berohant a kávézóba. Mint a villám, úgy ült le velem szembe. 

- Ezt nézd! - fordította felém a lapot, amit az előbb leszakított. Egy hirdetés tárult elém, egy nyári iskoláról. Egy fociiskoláról. 

- Focisuli? - Alex bólintott, és alig várta hogy leessen. Szemeim összeszűkültek. - Ide akarsz menni a nyáron? 

- Eltaláltad! - bökött a papírlapra. - Tudod, hogy imádom a focit. 

- Igen, de tavaly is láttunk ilyen hirdetést, mégsem akartál menni. Ráadásul, nézd meg - vezettem az ujjam az egyik sorra - Csak fiúk mehetnek. 

- Nem akadály! Valahogy csak bejutunk. - és elkezdett agyalni. Nekem viszont egy szó nagyon bökte a csőrömet. 

- Mit értesz az alatt hogy bejutunk? - kérdeztem halkan. Sajnos már tudtam a választ, mégis meg akartam róla bizonyosodni. 

- Hát természetesen te is jössz velem! Nehogy azt hidd hogy egyedül megyek. - figyelmeztetett. 

- De én nem is tudok focizni! - csattantam fel. - Hiszen ismersz. - Alex ezek után rám sem hederített. Aktívan kattogott, vajon hogy juthat be. Mert engem nem visz, az is biztos. 1. Nem tudok focizni, még csak belerúgni sem a labdába. 2. Csak fiúk mehetnek, miért lennénk mi pont a kivételek? De Alexnek ez nem probléma. Ő tényleg nagyon jól rúgja a bőrt, egyszerűen elképesztő ahogy csinálja. Talán ő lehetne az első lány, aki foci iskolába megy. De én? Én aki világ életemben kétballábas voltam mindig? Úgy penderítenének ki, hogy a lábam nem érné a földet. 

- Alex, nem hinném, hogy jó ötlet, engem is belerántani ebben az egészbe... - kezdtem. Alex szúrósan nézett fel rám. 

- Dehogynem! Meglátod, jól fogod magad érezni. Már csak azt kéne kitalálni, hogy győzzük meg a dirit. - elmélkedett és a táskájába nyúlt. Elővett egy papírt meg egy tollat, és vázlatolni kezdett. 

- Nem! Engem erre nem beszélsz rá! Nem megyek és kész! - förmedtem rá Alexre, de ő simán leintett. Biztos volt benne, hogy rám tudja majd tukmálni. De nem. Én nem engedem. Nem teszem kockára a nyaramat ezért az iskoláért. Mert minek? Minden nap keljek fel ötkor, vegyek részt a sok edzésen? Jobb ha nem is itt kezdem. Be se engednének! Ráadásul bentlakásos, és nem csak a focival foglalkoznak. Van matek, kémia, történelem és angol is.

Alex vidor arckifejezéssel nézett rám föl, hosszas fejtörése után. 

- Megvan! - kiáltott fel. - Figyelj. Nem hagyhatsz cserben. Szükségem van rád. És egy remek tervet eszeltem ki. Amikor elmegyünk, hogy "könyörögjünk", azt fogják mondani, hogy a bekerüléshez hatalmas tehetség kell. Én megmutatom mit tudok, te meg nem. Azt mondjuk, két hete vették le a gipszet a lábadról, mert eltörted. Simán beveszik. És ha nem is engedik, hogy ott maradj, majd azt mondom, csak egy próbát tegyenek. Nem fogsz nekem csalódást okozni, ugye? - ez aztán terv a javából. És olyan csábítóan hangzott. De akkor is ott van az a de. 

- Nem. - feleltem szűkszavúan és felsóhajtottam. - Nem hiszem el hogy sikerült belevinned! - szűrtem a fogaim között. Alex diadalittasan felnevetett. Megforgattam a szemeimet, majd eleresztettem egy nevetést. Kivettem a kezéből a papírt és olvasni kezdtem.

Nyári Football Iskola!

Várjuk minden érdeklődő jelentkezését. Az sem baj, ha kezdő, itt tökéletes taníttatásban részesül.

Elérhetőségek:

e-mail: summerfootball@gmail.com

Weboldal:

summerfootball@football.hu

-Jelentkezést kizárólag fiúktól várunk.

- Mellékelt órák: matematika, kémia, történelem, angol.

Egy pillanatig gondolkoztam, vajon ellenálljak-e, és kezdjek el kiabálni: már pedig engem nem viszel sehova! Gondolatban jól hangzott, mégsem mertem kimondani. Azzal keresztbe tennék Alexnek. Mert mégis csak jobb ketten, mint egyedül, nem? És a legjobb barátok mindig egymással tartanak, akármi történik!

***

Hazafelé lehajtott fejjel sétáltam. Hogy adjam elő anyáéknak, hogy a nyarat nem otthon töltöm? Ami mellesleg nem is az én ötletem volt. Ja, és nem önszántamból. Mi lenne ha nem is szólnék anyáéknak, hanem azt mondanám Alexnek: nem engednek el. Á, nem. Rájönne, hogy hazugság... Vagy megkérdezné őket, vagy csak úgy alapjáraton nem hinné el. Ó, te jó ég, mi vár rám ezen a nyáron?

Idegesen léptem be az ajtón. Körülnéztem. Anyáéknak se híre, se hamva. Fellélegeztem, nem most kell elállnom a dologgal. Felmasíroztam a szobámba, és elővettem a porosodó laptopomat. Mivel eddig a tanulásra kellett koncentrálnom, nem igazán tehettem meg hogy internetezzek. Amikor betöltött, azonnal az iskola weboldalának címét kezdtem el pötyögni a keresőbe. Szerencsémre gyorsan kiadta. Hú, ezt az oldalt aztán sokáig csinálhatták. Tele volt pakolva rengeteg képpel, díjjal, a kék háttér mindent betöltött, és pár perc után már kezdett összemosódni minden. Ezért kiléptem. Felmentem msn-re, hátha fenn van Alex is. Fenn volt... 

Alex ~ üzenete: 

Beszéltél már a szüleiddel?

Rebb °° üzenete: 

Neked is szia.

Amúgy nem. Nincsenek itthon.

Alex ~ üzenete:

Remélem beleegyeznek. :D

Rebb °° üzenete: 

Én is...

Alex ~ üzenete:

Nem vagy túl lelkes.

Egy kicsit még beszélgettünk, aztán ajtócsapódást hallottam. Jaj ne. Anyáék azok...