17. fejezet - Rágalom

Tizenhetedik! 

Nemsokára 20. Fúha, mikor is kezdtem el írni? Márciusban? Vagy februárban?

Olyan hihetetlen, hogy már itt tartunk!

17. fejezet - Rágalom

- Na és, ez a James tényleg csak a barátod? - kérdezte Tom. - Azért, mert amikor bemutattál neki, nem igazán tudtad, mit mondj.  

- Csak egy...barát. - hajtottam le a fejem. 

- Nem veszem be! - nevetett. Nem maradt sokáig, egy kicsit még beszélgettünk, de aztán mennie kellett. Én sietős léptekkel sétáltam, hogy végre elmondhassam Alexnek, miért is jött tulajdonképpen Tom. Minden bizonnyal már idegesen járkált fel-alá, és természetesen nem tévedtem. Ahogy beléptem az ajtón, nekem szegezte a kérdést:

- Mégis mi a francot keresett itt? - esett nekem. 

- Nyugi, Alex, semmi baj. Higgadj le! Meglátott az utcáról, ezért bejött... Elmagyaráztam neki mindent, igaz először majdnem sikerült jól elrontania mindent, de megoldottam. Nem fogja elmondani senkinek, ez száz százalék. - alig vártam, hogy befejezzem, a levegőm kezdett elfogyni, olyan gyorsan mondtam. Alex látszólag megnyugodott. 

- Remélem tisztában vagy vele, hogy Tomnak ez lett volna az utolsó napja, ha leleplez minket. - kicsit sem tűnt viccesnek amit mondott, komolyan gondolta. És igen, tisztában voltam vele. Ismertem Alexet, és ha valaki keresztbe húzta a számításait, annak annyi... 

Pár perccel később már Jamesről kezdett el kérdezősködni. 

- Láttam, hogy odament hozzád. Mindenki látta. Miről beszéltetek? Mindent mondj el! - csak úgy dőlt belőle, az ingerültség már fel is szívódott, nyom nélkül. 

- Csak azt mondta, kíváncsi, hogy játszom. Ennyi. Tom ekkor érkezett meg... - elhúztam a szám, Alex fintorgott. Kopogtak. Alex ment kinyitni. Ashley állt az ajtóban. 

- Alex, van kedved átjönni? Meg kéne beszélni pár dolgot. - legjobb barátnőm vehemens mozdulatokkal rángatta föl magára a cipőjét, örült, ha kimozdulhat. 

- Figyi, Bella, nem gond, ha most csak Alex jön? - pislogott rám. Egy kicsit félt, hogy megharagszom. 

- Nem, dehogyis. - biztató mosollyal arcomon kaptam fel mobilomat, jelezve ezzel a kezemben, jól elleszek. Alex már ki is libbent az ajtón. 

- Majd jövök. - kiáltotta még oda, majd ő is és Ashley is eltűntek. A kis készüléket már le is dobtam, nem volt kedvem azt nyomogatni. Inkább behunytam a szemeimet, és egy nagy sóhaj kíséretében vártam, hogy az idő múljon. De kizökkentem, édes semmittevésemben kopogás zavart meg. Lassan álltam fel, majd néhány másodperc múlva tudatosult bennem egy lehetőség: mi van, ha Harry az? Kis léptekkel értem oda az ajtóhoz, kezemet rettegve tettem a kilincsre, lenyomtam. Csak résnyire nyitottam ki az ajtót, és amikor megláttam, hogy Harry fel sem érhet az előttem álló személyhez,
elmosolyodtam. 

- James, de örülök! Már azt hittem, Harry... - kitártam az ajtót, semmi okom nem maradt a félelemre. 

- Ne aggódj, tegnap láttam, egymás mellett sétáltunk el, és úgy beijedt, hogy megint beverek neki egy-kettőt, hogy majdnem elfutott. Láttad volna az arcát - vigyorgott kárörvendően. - Akkor bejöhetek? - szabaddá tettem a bejáratot, és miután James kényelembe helyezte magát, becsuktam. 

- Nos, mi az oka a látogatásnak? - kérdeztem, miközben leültem. 

- Valami gyűlés van. Engem meg kiküldtek. Láttam, hogy te sem vagy ott, gondoltam elnézek hozzád. Ashley és Alex alig várták a lelépésemet. - valamire készülnek. Ahogy Alexet ismerem, nem nehéz elképzelni. Lehet, hogy az volt a céljuk, hogy James jöjjön át hozzám? Ezért nem hívtak meg se engem, se őt. Vagy eszükbe se jutott, csak nélkülünk kell elintézniük egy fontos dolgot. Á, nem. Ez túl... egyszerű. Alex mindig tervez valamit! 

- Beszéltél már Alexxel? - bukott ki belőlem ez a kérdés, minden meggondolás nélkül. 

- Miről? - hát persze, honnan is tudhatná, mire célzok. Kis ideig nem bírtam megszólalni. 

- Hát...ööö...az...érzésekről? - ez úgy hangzott, mintha kérdeztem volna. Te jó ég, annyira hülye vagyok! Az érzésekről? Tomnak igaza van. Meg vagyok kattanva. James mosolygott. 

- Az érzésekről... Ha jól emlékszem, nem. Miért, te igen? - most mit mondjak? Igen? Nem. Nem? Igen. 

- Neeem? - elnyújtottam a szót, ráadásul ezt is kérdésnek tűnt. 

- Szóval igen - erre nem számítottam. Szóval igen? Akkor ő is! Alex vajon elmondta neki? Ezt csak egy módon tudhatom meg. De ahhoz túlságosan félek. Belenéztem mogyoróbarna szemeibe, amik fogva tartották tekintetemet. De erősnek kellett lennem, felálltam és a fiókhoz sétáltam. Csak ürügyet kerestem... A mobilom  most jól jött. Megnéztem, hány óra. 

- Mért vagy zavarban? - hallottam Jamest közvetlenül mögöttem. Megpördültem, és ott állt előttem. 

- Én...nem vagyok zavarban. - hazudtam. James hümmögött egyet. 

- De igen. - ő győzött, de nem vallhattam be neki. Ha már úgyis jobban tudta, mint én magam... Felfedeztem, hogy James közelebb lépett, a lélegzetvételét is éreztem, a szemem automatikusan hunytam le, de nem az következett, amit elképzeltem... Az ajtó kinyílt, és Alex suhant be rajta. Szétrebbentünk. 

- Úristen! Sajnálom! - a bűnbánata őszinte volt. - Nem tudtam, hogy a szájból-szájba lélegeztetést fogjátok gyakorolni. - James hajába túrt, Alexre nézett, aztán rám. 

- Akkor... még találkozunk. - suttogta és elment. Alex odafutott hozzám. 

- Majdnem megcsókolt! - sivította, mint egy öt éves kislány. - Milyen romantikus. - belőle hevesebb reakciót váltott ki, pedig nem is őt akarta megcsókolni. De az is lehet, hogy engem se. Csak...pillanatnyi elmezavar. 

***

- Lejössz, vagy hozzam fel neked a vacsorád? - kiabált ki a fürdőből Alex. Még ki sem mondtam, de Alex rávágta: - Helyes döntés. Na, akkor megyünk? - ennyire fontos neki? Végül is mindegy, menni akartam. Odafelé menet Alexnek eszébe jutott, hogy otthagyott valamit, amit Ashleynek ígért. Egy kicsit türelmetlenül dobogtam a lábammal. 

- Bella! - integetett elég messze tőlem James. Csak felemeltem a kezem, azon nyomban le is engedtem, kezdtem fáradtnak érezni magam. És egyre türelmetlenebbnek is, Alex miatt. James lazán odasétált hozzám. 

- Vacsorázni? - érdeklődött. Bágyadtan bólintottam. - Akkor miért állsz még mindig itt? 

- Alexre várok. Visszament valamiért.

- És mi lenne, ha nem várnád meg? Biztos jön mindjárt. - beláttam, hogy nekem se tesz jót a türelmetlenkedés, Jamessal tartottam. Amikor beléptünk az ebédlőbe, rögtön kiszúrtam Harry villámokat szóró, dühöngő pillantását. Szerintem nagyon nem tetszett neki ez a jelenet. 

Vacsora után mindenki elvonult. Hullaként dőltem el, de észrevettem, hogy az ágy mellett lóg valami. Egy papírcetli. 'Fél tizenegykor a pályán. James.'

Lassan telt az idő, minden percben az órát néztem. Alig akartam elhinni, mikor láttam a kijelzőn lévő 21:30-at. Megpróbáltam kis zajt csapni, Alex már rég bealudt. Hunyorogva sétáltam le, a fények rég le voltak kapcsolva, alig láttam valamit. Egyszer meg is botlottam, szerencsére minimális hangzavar kíséretében. Kiértem, de így sem lett jobb, ugyanolyan sötét maradt minden, az ég feketének látszott, csak néhány csillag fénylett. James a pálya közepén árválkodott, zsebre tett kézzel. Csak akkor fordult meg, amikor már két méter választott el minket egymástól. 

- Örülök, hogy eljöttél. 

- Nincs baj, ugye? - megrázta a fejét, szája szólásra nyílt, de becsukódott, egy vonallá préselődött. Morajt hallottam, és gondolom ő is. Egy magas és egy nála jóval alacsonyabb árny közeledtek felénk, de nem ismertem fel őket. Egészen addig, amíg az arcukba nem néztem. Mr. Baker és Harry... De hogy? 

- Mr. Johnson, nagy bajban van. Ugyan még nincs bizonyítékom, de ez a becsületes úrfi látta, mit művelt. Ezért akár ki is csaphatom! És az ösztöndíjának is annyi. 

- Elmondaná végre miről beszél? 

- Á, szóval tagadja. Ellopta az iskola zászlaját és a trófeánkat. - ez lesújtott. James ellopta volna az iskola zászlaját és a trófeát? Ez egyszerűen...képtelenség. Nem lehet. És egyáltalán honnan értesültek arról, hogy itt vagyunk? Ki is csaphatják?! Nem! Én azt nem engedem! Olyanért, amit el sem követett. Biztos vagyok benne, hogy Harry tehet erről. Bosszút esküdött, és most beváltotta az ígéretét. 

16. fejezet - A látogató

Itt is a következő. Ez a kedvenc történetem, mind közül, amit valaha írtam. :) Örülök, hogy még nagyon messze van a befejezés.! 

16. fejezet - A látogató

A pályán már senki nem volt, valószínűleg a történtek miatt. Egy kicsit rosszul éreztem magam ez miatt, de igyekeztem nem mutatni. Fő a pozitív gondolkozás. James az ajtóig kísért. 

- Ha kell valami, csak szólj. - kivettem a hangjából, hogy azt szeretné, kelljen valami. Ezt egy kicsit viccesnek tartottam, hiszen nemrég még látni sem bírtuk egymást. 

- Bella, jól vagy? - pattant fel Alex, most már őszinte aggodalommal. Megfogta a csuklóm, és leültetett az ágyamra. - Sajnálom. Nem gondoltam, hogy ekkora lesz az az ütés. 

- Persze, tudom. Egyébként köszönöm - nevettem fel. Alex idegesen mosolygott egyet. - Az a lényeg, hogy kihúztál a csávából, nem? - lezuhanyoztam, átöltöztem, és mire végeztem, Alex hozott jeget is. Eldőltem az ágyon, pedig nem igazán volt kedvem lustálkodni, vagyis inkább...pihenni. A jégnek igazán örült sajgó fejem, hálásan csillapodott a fájdalom. Alex követte a példámat, ő is elfeküdt az ágyán, majd felkuncogott. 

- Mi az? - kérdeztem rá. 

- Tudod, amikor elájultál - igen, az én hibámból - James futott oda először hozzád. Elképesztő, mennyire megváltozott, mióta jóban vagytok. Mintha kicserélték volna. - felültem. Értetlenül néztem Alexre, tudtam, hogy ezzel célozni akart. Felvont szemöldökkel vártam a következő mondatát, de nem szólt semmit, ezért én intézkedtem. 

- És ez mit akar jelenteni? Mert valamit biztosan - legjobb barátnőm hitetlenkedve meredt rám, végül sóhajtva ezt kérdezte:

- Te komolyan nem vetted még észre, vagy csak jól játszod? - most tényleg összezavart. Hangosan nevetni kezdett, rájött, hogy halvány lila gőzöm sincs, miről beszél. - Hahó, teljesen odáig van érted! - ledöbbentem. Az egyik énem kiabálni kezdett, hogy biztos csak viccel, a másik pedig majd' meghalt a boldogságtól. Csak azt nem értettem, miért. Alex tenyerét jobbra-balra húzta arcom mellett. Megrezzentem.

- Nem hiszem, hogy ez így van... - suttogtam bizonytalanul. - És amúgy is, honnan tudnád?

- Ki mástól? Hát tőle! -  odajött hozzám, és megrázta a vállam, mintha ezzel meggyőzne az igazáról. Összeszűkült szemekkel vezettem végig az elmúlt hetek eseményeit a fejemben. Igen, James kedvesen viselkedett velem, de az még egyáltalán nem utal arra, hogy tetszem neki. Várjunk csak! Azt mondta nekem, hogy kedvel. 

- Akkor azt nem baráti 'kedvellek'-nek szánta? - mondtam ki hangosan. Hoppá. 

- Nem bizony. - heherészett Alex. 

- Ezt is ő mondta? - fontam össze karjaim mellkasomon. Alex hevesen bólogatott. Még mindig nem hittem a fülemnek. Agyam nem volt képes eme információ befogadására, leblokkolt, minden erejével az ellenérveket kereste. A fogaskerekek eszeveszettül dolgoztak, csakhogy egy olyan dolgot találjanak, ami megcáfolja Alex állítását. De minden próbálkozás hiába... 

- És most te jössz! - ült vissza Alex saját fekhelyére. - Te mit érzel iránta? 

- Gondolom, miután bármit is kiejtek a számon, már rohansz is hozzá, hogy elújságold. - vádoltam meg, félig elviccelve. De valami azt súgta: igazat mondtam. 

- Hát... Ha megkérsz, hogy ne tegyem, akkor nem teszem. Tudod, te vagy a legjobb barátnőm - szinte láttam magam előtt, ahogy kacsint. Elhittem neki, hisz nekem is ő a legjobb barátnőm, már ovi óta, és még a legféltettebb titkomat is rábíztam, mindent együtt csinálunk. A szó minden értelmében, hisz még erre is rá tudott venni. - Na, halljam! - erősködött Alex. Pár pillanatig visszafojtottam a lélegzetem. Miután kiengedtem, gondolkozásba kezdtem, mit is érzek. Annyi minden kavargott bennem... Kiengedtem a levegőt, egy időben Alex türelmetlen morgásával. 

- Na jó, majd én kérdezek. Hmm... Szóval, mit érzel, amikor meglátod? Semmit, vagy pillangókat a gyomrodban? - már ez kifogott rajtam. Rá akartam vágni, hogy pillangókat a gyomromban, de mégsem tettem. Kikívánkozott belőlem, de ez az egész olyan...bizarr volt. És Alex feladta. A hallgatásom többet árult el neki, mint maga a válasz. 

***

A fiúk úgy döntöttek, rendeznek egy második edzést vacsoráig. 

- Bella, te maradsz? - kérdezte James az ajtóban. Alexet várta, ő a cipőjét kötötte. Azonnal vigyorgott, mikor James kiejtette ezt a három szót a száján. 

- Megyek én is. Tudod, utálok a négy fal között lenni. 

- Tudom. - felálltam. Még akadt egy dolgom, vissza vinni a jeget a konyhásnőnek. Gyorsan végeztem, de mire a pályára értem, a meccs már zajlott. Elfoglaltam a helyem a szokásos kispadon, és néztem, ahogy a többiek játszanak. Először Alexet fürkésztem. Lerítt róla, hogy élvezi, a foci szinte a lételemévé vált. És rájöttem, mostanában nem nagyon beszél Chrisről. Talán elfelejtette? Vagy csak a foci foglalja le? Aztán a figyelmem átvándorolt Jamesre. Ő is mindent beleadott, kecsesen mozgott, ha megkapta a labdát, nem is tűnt egy koszos játékszernek, inkább egy trófeának, egy műemléknek. (Mármint a labda.) Csakis akkor, mikor James szerezte meg. Nemhiába ő az egyik legjobb játékos az iskolában. Sokak szerint a legeslegjobb, őt nem lehet lenyomni. Mr. Baker sípja jelezte a meccs végét, amit egyesek kitörő örömmel fogadtak, míg néhányan nem akarták befejezni. Köztük Alex és James is. De Mr. Bakerrel nem lehetett vitatkozni, ha vége, akkor vége. James hozzám futott. 

- Kár, hogy nem játszottál. Annyira kíváncsi vagyok, milyen vagy. - lihegett. Lesütöttem a szemem, szégyelltem magam, megszállt a lelkiismeret furdalás. 

- Hé, Becca! - kiáltotta valaki. A fejemben elkezdett üvölteni a vészhelyzetet jelző síp. Oldalra kaptam a fejem. Egy ismerős alak rajzolódott ki előttem, és csak közeledett, csak közeledett, míg végül megállt mellettünk. 

- Tom?! - hüledeztem a szívinfarktus szélén állva. 

- Becca? - kérdezte semmit sem értve James. 

- Ööö... ez csak egy...becenév. Mivel a Bella és a Becca nagyon hasonlítanak...Tom elnevezett Beccának. Igaz, Tom? - dadogtam. Könyörgő pillantásokkal jeleztem, hogy helyeseljen. 

- Aha - megkönnyebbültem. Ezer kérdés támadt fel bennem. Mit keres itt? Honnan tudta, hogy itt vagyok? Direkt akar lebuktatni? De hisz nem is tud a névváltoztatásról. Akkor mi ez az egész? - Érdekes. Te és a foci. Nekem ez magas. Amikor megláttalak az előbb a kapun keresztül, azt hittem hallucinálok. - na nee! A francba! Kínomban elnevettem magam, majd a vállába bokszoltam. 

- Á, James ne is törődj vele. Nagyon sok mindent nem tud rólam. - magyaráztam ki magam, azt hiszem sikeresen. James elhitte. Te jó Isten, majdnem lebuktam. És még nem késő... Tom felhúzta fél szemöldökét és megvakarta nyakát. Normális esetben nevetnék, de most...mindjárt összesem a félelemtől. Eltereltem a témát. 

- James, ő Tom, a bátyám, Tom, ő James, a... - a mondat félbeszakadt. Mit mondjak? James, a haverom? Nem. A srác, aki több, mint egy barát, eddig is több volt, persze csak azóta, mióta jóban vagyunk? Nem. - ...az egyik...barátom. - nyögtem ki végül. Kezet ráztak. 

- Jobb, ha megyek, beszélgessetek csak. - hagyott négyszemközt minket James. A többiekhez futott, akik már mentek is zuhanyozni. Alex tipikus 'mi a franc?' pillantásokkal bombázott. Én pedig 'sürgősen beszélnünk kell'-el válaszoltam neki. 

- Világosíts fel kérlek, mi a fene ez az egész, mert elvesztettem a fonalat. - kért Tom. 

- Figyelj, lehet, hogy hülyének fogsz nézni, de az a helyzet, hogy itt Bella a nevem. Bella Award, és mindenki abban a hitben él, hogy én tudok focizni. 

- Nem csak hülyének nézlek, hanem az is vagy! De ha nem is értesz a focihoz, minek jöttél el? Alex miatt? 

- Pontosan. 

- Te meg vagy kattanva - jelentette ki. Egyet értettem vele, tényleg meg vagyok kattanva, de már nem csinálhatom vissza. - Anyáék ha megtudják, neked véged. Örök szobafogság. 

- Ne is mondd. Kérlek, Tom, ne leplezz le! - talpig feketében lévő bátyám felsóhajtott.

- Jó, de csak azért, mert a húgom vagy. Ha ezt más csinálná, már rég a dirinél lennék. - megöleltem, jó szorosan. 

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm! - ugráltam, még mindig ölelve. Eltolt magától. A távolságtartás még mindig megvan nála. De nem bánom. El sem hiszem, hogy az előbb majdnem lebuktam, majdnem vége lett mindennek. Csak azért, mert a bátyám a saját nevemen szólított.

15. fejezet - Ments meg!

Azért nem gondoltam volna, hogy idáig eljutok. 

Minden esetre, nagyon örülök neki.! :)

/Csak 10 fejezet, és a történet felénél leszünk. xĐ/

Ja, és szerkesztettem. Nem bírtam ki, hogy ne tegyem! 

És amit még utoljára ide írok, az az, hogy levettem azt a szokást, hogy a fejezet elejére írom, hogy miről fog szólni. Nem tetszett már. :D *-*

15. fejezet - Ments meg! 

- Úgy tudtam, hogy éjszakánként kiszöktök! Annyira tudtam! - kiabált jó hangosan Harry. Kitágult szemekkel néztünk rá mindketten. 

- Ez az első alkalom - szólaltam meg én, James helyett. Biztos voltam benne, hogy valami elég csúnyát mondana. - Különben is, ha nem is ez lenne, akkor sincs hozzá semmi közöd! - vágtam oda neki. Reszketni kezdtem, megijedtem. Mi van, ha az igazgató, vagy bárki más meglát minket? 

- Á, igen? - döntötte oldalra fejét Harry. - Kedvellek téged! - utánozta Jamest elég nagy túlzással. - Milyen nyálas! - nevetett. - Johnson, én már rég lekaptam volna. - és itt Jamesnek elpattantak az utolsó húrok. Nekiesett Harrynak. Szerencse, hogy csak kettőt húzott be neki, mert ha ott nem áll meg, akár el is veszítheti az eszméletét. Mármint Harry. Nem mintha aggódnék érte, csak akkor minden kiderülne. 

- Az egyiket azért, mert utánunk jöttél. A másikat pedig Bella miatt. - Harry nyöszörögve esett a fűbe, kezét vérző orra elé emelve. Megfogtam James karját, hogy visszafogjam, ha mégis kedve támadna még egyet adni neki. Miután Harry minden szó nélkül otthagyott minket, mi is elindultunk vissza. Csak ekkor tudatosult bennem, mit is mondott az imént James. Kedvel. Engem. Isabella Awardot kedveli. Nem Rebecca Conroyt. Rám tört a sírás, amikor erre gondoltam, de legyőztem. James Johnson kedvel engem. 

- Én is kedvellek téged. - válaszoltam neki az ajtóm előtt. Elmosolyodott. Én is. És csak álltunk, egymással szemben, mosolyogva...

*Két héttel később*

A bokám teljesen helyrerázódott, így már részt vehettem az edzésen. Úgy gondoltam, meg sem próbálom magam kihúzni alóla, sokkal jobbat találtam ki. Felöltözöm rendes focis ruhába, odaállok, hogy én most veletek játszom. A többit Alexre bízom... 

Persze féltem, hogy mi lesz ennek a kimenetele, de ha elkezdem rúgni a bőrt, nekem annyi. Amíg az órák tartottak, az idegesség átjárt mindenhol, a víz kivert, de természetesen a melegre hivatkoztam. Amikor kicsöngettek, alig vártam, hogy elhagyjam a termet. 

- Bella! - kiáltott utánam James. Lassítottam, majd teljesen megálltam. - Szóval, végre láthatunk játszani? - kérdezte izgatottan. Nagyot nyeltem, még jobban melegem lett. 

- Igen - dünnyögtem. - Majd találkozunk. - mondtam köszönésképpen. Megszaporáztam lépteim, minél előbb a szobánkban akartam lenni. Ki akartam hagyni az ebédet, de az túl feltűnő lett volna. Nagy nehezen rávettem magam, hogy lemenjek, de magamban húztam a szám. Egy mosolyt erőltettem arcomra, de mit mondjak, nem hiszem, hogy sokra mentem. Leültem James mellé, ő már nagyban ette az adagját, én viszont vonakodva méregettem azt a két almát, amit kiválasztottam. 

- Látom, nincs túl nagy étvágyad - jegyezte meg James. Felkaptam a tekintetem, ránéztem. - Izgulsz? 

- Mért izgulnék? Semmi okom rá, nem? De miért kérdezed ezt? - hadartam egy levegővel mind a három kérdést. 

- Hát mert egész nap olyan...furcsán viselkedsz. De figyelj, ha izgulsz is, mert tudom, hogy így van - kuncogott fel - nem lesz semmi baj. Csak csinálj mindent úgy, ahogy szoktál. - biztatott. Most az egyszer őszintén ívelt felfelé ajkam. Egyrészt azért, mert megpróbált feldobni, másrészt pedig azért, mert a focit nem szoktam sehogy csinálni. Felsóhajtottam. Hiába James biztatása, a félelem nem múlt el, ahogy az étvágyam sem jött meg. 

Csak fél órát kellett átvészelnem az edzésig. Alexxel nem találkoztam, vagyis nem tudtam vele megbeszélni, mi legyen. 12:50-kor átöltöztem. Kifújva a levegőt néztem bele a falon lógó tükörbe. 

- Menni fog! - mondtam magabiztosan magamnak. Halványan elmosolyodtam. 58-kor kiléptem az ajtón. Nem futottam össze senkivel az épületben, minden bizonnyal már a pályán várakoztak. Vagy már el is kezdték nélkülem? Hiszen nem tudják, hogy játszani fogok. Azaz csak szeretnék... Mert valahogy ki kell húznom magam alóla. A bűntudat felerősödött, mert megint hazudni fogok. Hacsak...

- Nézzétek Bellát! - nevetett az egyik srác a hasát fogva, ha jól tudom, Adam. Minden figyelem rám irányult, de szerintem jól kezeltem. Elvigyorodtam, majd mikor odaértem, így szóltam:

- Sziasztok! Na, mikor kezdünk? - remek! A hangom nem remegett, nem is csuklott el. Első szint teljesítve. James elismerően mosolygott rám, én pedig vissza rá. Feltűnt, hogy Alex még nincs itt. Megijedtem, mert nélküle nem megyek semmire. A többiek már helyezkedni kezdtek, de én továbbra is földbegyökerezett lábakkal álltam. 

- Jössz, Bella? - kiabált James. Bólintottam. És akkor megérkezett legjobb barátnőm is. Megkönnyebbülten vettem a levegőt. 

- Ments meg! - suttogtam jól artikulálva. Vette a lapot. Már láttam is az arcán az ötletet, mivel szabotálja meg a leégésemet, és annak következében a kirúgásunkat. Elfordultam, indulni akartam. A szemem sarkából láttam, ahogy Alex felvett egy labdát a kapu mellől, és jó nagy erővel belerúgott. Abban a pillanatban esett le, mire készül... 

- Bella, vigyázz! - kiáltotta színpadiasan, kétségbeesést mímelve. A labda felém száguldott, majd teljes erejével eltalálta a fejem. És...elájultam. 

***

Sajgó fejjel ébredtem. Éreztem a hideg jeget, ami nagyon jól esett, de fájdalmat csak tompítani tudta. Először homályosan láttam a mellettem lévő alakot, de miután kitisztult a kép, rájöttem, James toporgott fölöttem aggodalmas arckifejezéssel. Körülnéztem. Itt már jártam. Hát persze. Amikor kitörtem a bokám. Visszaemlékeztem, most miért is vagyok itt. Ó, igen. Alexnek sikerült kimentenie. Méghozzá elég ütősen, szó szerint... 

- Hogy érzed magad? - érdeklődött James. 

- Hát...furán - feleltem. - Mióta vagyok itt?

- Csak pár órája - válaszolta az ismerős orvos, fejcsóválva. - Ms. Award, magával feltűnően sokszor történik baleset. - bárcsak láthattam volna magam. Mert tuti, hogy halál sápadt lettem. Ezt meg hogy értette? Lefagytam, mire a nő elnevette magát. - Ne vágjon ilyen arcot. Csak arra akartam kilyukadni, hogy jobban vigyázzon magára. - eddig elakadt lélegzetemet kiengedtem. Már azt hittem, rájött az igazságra. Persze akkor már rohanna az igazgatóhoz. - Már beszéltem a barátnőjével, ő azt mondta, véletlenül történt. Ön szerint igaz ez?

- Hát persze! - hazudtam rezzenéstelenül. Lehet, hogy direkt csinálta, de nem azért, hogy nekem valóban fájdalmat okozzon. Egy kicsit kezdett kihallgatásszagúvá válni ez a beszélgetés. 

- Enyhe agyrázkódást kapott, így azt ajánlom most egy ideig ne focizzon. Sőt, ne menjen gyorsan, ne fusson, semmi ilyesmi. Pihenjen sokat, jegelje a fejét - magyarázta a nő. - Ne aggódjon, hamarabb rendbe jön, mint gondolná. - mosolygott. Elsétált, csak ketten maradtunk, James és én. 

- Biztos, hogy jól vagy? - állt elém James. Én már rég ültem, a lábamat lógattam. 

- Száz százalék. Egy kis agyrázkódás. Egyszer ezt is ki kell próbálni. - James felnevetett. 

- Tudtam, hogy nem fogsz nyafogni, de azt nem gondoltam, hogy így állsz hozzá. - csak egy mosollyal reagáltam, ezúttal őszintével. Feltápászkodtam, de elég hirtelenül, úgyhogy megszédültem. Visszaültem. 

- Bella? 

- Nyugi, semmi bajom. Mehetünk. - újra felálltam, immár szédülés nélkül. James felajánlotta, hogy segít, de elutasítottam, járni azért tudok. Amíg sétáltunk, elgondolkoztam, tényleg rendes tőle, hogy még a suli "kórházába" is elkísért. Talán úgy van, ahogy mondta? Kedvel? Talán...

14. fejezet - Kedvellek!

Hmm, 14. 9 nap, és 14 leszek. :D 

Itt is legyen szerkesztés, vagy ne? Nem tudom eldönteni...

14. fejezet - Kedvellek!

- Á - legyintett elpirulva James. Nem szokott hozzá az ilyesfajta beszédhez. Valószínűleg azért, mert mindig bunkó. Ezért nem számít egy lánytól sem semmiféle kedvességre. - És az életed végéig egy kicsit hosszú idő. - vigyorgott. Az előbbi elpirulásnak már a legkisebb jele sem látszott arcán. Ezzel beszélgetésünk lezárult, James a vacsorájába temetkezett, ahogy én is... Ő sem beszélgetett senkivel, úgy tűnt, nagyon gondolkozik valamin. Néha körülnézett, nincs-e a közelben Harry. Amikor látta, hogy se híre, se hamva, megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd kezdődött minden elölről. Furcsa volt nekem. Meg se szólalt, pedig általában be nem áll a szája. Mi történt vele? Nagyobb trauma érte, mint engem? Az egy kicsit...fura lenne. Persze elhessegettem ezt a lehetőséget. Az előttem lévő étel negyedét sem fogyasztottam el, mégis úgy éreztem magam, mint aki megevett egy elefántot. Felálltam. 

- Azt hiszem, visszavonulok - közöltem, majd felemeltem a tálcámat. - Sziasztok. - biccentettem. James is feltápászkodott. Ő sem evett túl sokat, ahogy elnéztem. 

- Elkísérlek. - nem is inkább ajánlotta, leszögezte. Ránéztem Alexre. Lesütve a szemeit, vigyorgott. Az arckifejezéséből nem láttam sokat, de egy valamit le tudtam olvasni: Biztos voltam benne, hogy ez lesz! 

James kivette a kezemből a tálcát, és visszavitte a szokásos lerakóhelyre. Elindultam, már nem annyira sántítva, kezdett helyrejönni a bokám, ami nem jelentett túl sok jót. Legalábbis nekem... De azért sikerült lépést tartanom mindenkivel, végre nem nekik kellett hozzám igazodni. 

- Hogy vagy? - kérdezte hirtelen James. Felnevettem. Értetlenül nézett, miért nevetek. 

- James. Nem estem depresszióba. Jól vagyok. Történt ami történt, majd...elfelejtem. - legbelül persze tudtam, hogy ez mégsem olyan egyszerű, de sosem voltam olyan, hogy hetekig, vagy akár hónapokig rágtam magam egy rossz eseményen. Elmúlt, kész. 

- Te aztán nem vagy semmi. 

- Miért?

- Ha egy másik csajjal történt volna ez, már pszichológushoz járna. - elmosolyodtam. Ez valamiféle...bók akart lenni? 

- Lehet, de én nem egy másik csaj vagyok. - James kihúzta mindkét kezét zsebéből. 

- Igen, erre rájöttem. - érdekes, hogy milyen kedvesen beszélt hozzám. Végiggondoltam a kettőnk eddigi kapcsolatát. Már az első pillanattól kezdve ellenségesen viselkedtünk egymással. Ő bunkóskodott, én visszavágtam, ő sértegetett, én kiakadtam. Utáltam, lehet, hogy ő is engem. És egyik napról a másikra minden megváltozott. Amikor "beteg" lettem, ő meglátogatott, miattam lógott el az órákról. Megmentett Harrytől, megígérte, hogy vigyázni fog rám, ráadásul Alex is furcsa megjegyzéseket tett. Mire észbe kaptam, már az ajtóm előtt álltunk. 

- Holnap jössz "suliba"? - James kezével hevesen mutogatta az idézőjelet, az igazi iskolától szerintem kirázta a hideg. 

- Megyek. Nem bírom az unalmat! - most nem hazudtam, amitől jobban éreztem magam. A hazugságot sem bírom. De nem tehetek mást. Egyelőre még nem. Reménykedtem, hátha nem derül ki ez a "füllentés", reméltem, hátha megúszom... Bárcsak ekkora szerencsém lenne! 

- Harrynak eszébe sem fog jutni, hogy még csak rád is nézzen. Ezt garantálom! - ezúttal kisfiús mosolyát vette elő, amit eddig egyszer sem mutatott. Nekem. Ki tudja, hogy eddig hány lánnyal kavart. De miért érdekel ez engem? Jézusom, Rebecca! Elköszöntünk, én pedig semmit sem értve léptem be a már jól ismert szobába. Bella szobájába... Azonnal feltettem magamnak a kérdést:

Hogy jutott eszembe az, hogy Jamesnek hány barátnője volt eddig? 

***

- Rebella! - Alex felháborodva nyitott be, úgy fél órával később. - Mért nem mondtad, hogy Jamessel van valami köztetek? - ez földhöz vágott. Van valami köztünk? 

- Tessék? Nincs köztünk semmi! - Alex összeszűkült szemekkel fixírozott. - De tényleg! 

- Akkor ez csak...pletyka? - bólintottam. - Kár...pedig már örültem, hogy James... - szájához kapta a kezét. Megforgattam a szemeim, és felálltam, hogy elmenjek zuhanyozni. Még csak meg sem kísérleteztem, hogy rákérdezzek, miért szólta el magát, ha egyáltalán ezt tette. Úgysem mondta volna el...

Egy tíz perces zuhany után bevágódtam az ágyba. Alex a többiekkel zuhanyzott, természetesen fürdőruhában. Elég jól összebarátkozott itt mindenkivel. Ő már rég aludt, mikor én csak az álom peremére kerültem. Nem léptem át azt a küszöböt, a gondolataim nem engedték, az enyémek maradtak. Annyi minden járt a fejemben. Főként James, és a hazudozásom. Vagy inkább hazudozásunk. Mégis ki az az elmebeteg, aki képes ennyi mindent összehordani, ami nem igaz, csak azért, hogy bekerüljön egy nyári iskolába? Mindezt azért, mert a legjobb barátnője rábeszélte. Egyedül én? Vagy létezik más idióta is rajtam kívül? Talán a nyár végére örülni fogok, hogy megtettem, de az is lehet, hogy nem... Bármi előfordulhat. Az is, hogy rájönnek, és kirúgnak minket. A szüleim megtudják, és életfogytig tartó szobafogságra számíthatok. Viszont ha tényleg sikerül kimásznom ebből az egészből, annak is van rossz oldala. Ha Jamessel összebarátkozunk, és vége a nyárnak, ő majd biztos találkoznia akar velem. Akkor is hazudjak neki tovább? És ha már itt tartunk... James. Alex elszólásai. Mit akarnak jelenteni? Miért nem mondja meg konkrétan, ne célozgasson?! És akkor álomba merültem, nem is tudom hogy, de átléptem a szokásos küszöböt...

Kopácsolásra ébredtem. Először azt hittem, álmodom, de rá kellett döbbennem, hogy nem. Az ablakra néztem, és két dolgot sikerült eldöntenem. Az egyik az, hogy éjszaka van, még csak nem is világosodik, a másik pedig az, hogy valaki kavicsokkal dobálja a törékeny ablakot. Ja, és a harmadik: Alex nem riadt fel rá. Mázli... Az óra 01:24-et mutatott, tehát még fél kettő sincs. Kómásan sétáltam oda, hogy megnézzem, ki a zaklatóm. Egy kicsit féltem, hogy Harry lesz az, de James volt. Amikor meglátott, befejezte a dobálást, nagy örömömre. Hívogató mozdulatokkal jelzett, hogy menjek le. Vissza akartam kérdezni, hogy most?, de nem tehettem, mert amúgy sem hallotta volna meg, és Alexet sem akartam felébreszteni. Így hát lementem, amilyen csendben csak tudtam. 

- Őrült vagy! - mutogattam Jamesre nevetve, mikor odaértem hozzá. 

- Tudom. 

- Szóval, miért kellett az éjszaka közepén lejönni ide? - néztem körül a focipályán. 

- Hát...sosem csináltam még ilyet. Figyelj, Bella...én mondani akarok neked valamit - látszott rajta az idegesség. Egy kicsit türelmetlenül vártam a mondanivalója kezdetét. - Bella, én...én...kedvellek téged. 

- Úgy tudtam, hogy éjszakánként kiszöktök! Annyira tudtam! - kiabált jó hangosan... 

Köcsög vagyok! :D