26. fejezet - Hallgass meg!

Halihó! :D

Tudom, fura, hogy megint itt vagyok, de elbémmel fogadtunk... valamiben, és ő nyert. Tehát minden héten meg kell írnom egy fejezetet!

Azért örülök neki. 

Ugye nem én vagyok az egyedüli? xd

26. fejezet - Hallgass meg! 

- Na jó, elég volt! Most szépen összeszeded magad, és elmondod, mi történt! - tromfolt le Alex. Pontosan tudta, hogy szükségem volt rá.

Hangosan kifújtam a levegőt. A könnyeimet letöröltem. Persze jöttek újak, de igyekeztem nem törődni velük. Már épp bele akartam kezdeni, amikor kopogtak az ajtón. Remek, nyertem egy kis időt! Aztán eszembe jutott, hogy minden bizonnyal James az. Alex halkan káromkodva állt fel, és dugta ki fejét. Azonnal felismertem az Ő hangját, amely most nem magabiztosan, hanem idegesen csengett. 

- Kérlek, engedj be! Muszáj beszélnem vele! - erősködött James, amivel csak ingerelte a türelmetlen Alexet. 

- Felejtsd el! Még nem tudom, mit tettél vele, de garantálom, hogyha elmeséli, akkor neked annyi. És most húzz el innen, mielőtt én magam segítek! - emelte fel hangát legjobb barátnőm. Törökülés pózba helyezkedtem, a cetli után nyúltam. Rögvest szétszaggattam, mert nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy Sophie és James a pályán enyelegtek. Azt sem, hogy az életem egy hazugságon alapul. Abban a pillanatban semmit nem tudtam elfogadni. Leginkább magamat, amiért elkezdtem játszani ezt a véget nem érő, akadályokkal és próbatételekkel felpakolt játékot. 

Alex erőlködései kudarcba fulladtak. Akárhányszor kiejtettem az első szót, nyomban el is hallgattam. Annyira fájt mindenem. Már fizikailag sem éreztem jól magam. Hova tűntem? Ezt kérdezgettem megamtól, de választ azt nem kaptam. Újra a régi akartam lenni, aki mindennek a jó oldalát nézte. 

Megfordult a fejemben, hogy hazamegyek. Összepakolom a cuccaimat, szólok az igazgatónak, és már sietek is. Viszont az megfutamodás lenne. Ha már nyakamba vettem a kihívást, ne fussak el. Csináljam végig! 

Ott lebegett a miért is, de elhessegettem... 

James...

- Ide figyelj, te lány! Most lemegyünk vacsorázni... 

- Te mész le! Én biztos, hogy nem - szakítottam félbe. Ez volt az első értelmes dolog, ami elhagyta a számat egész délután. Alex nem is akart meggyőzni, rábólintott. 

- Oké, majd hozok fel neked valami kaját. Amíg én lent ellátom James baját, addig te abbahagyod az önmarcangolást. Mert valószínűleg az sem hagy nyugodni. Mire feljövök, a topon leszel, és tényleg elárulod, mit csinált az az idióta. Világos? 

- Mint a nap... 

Erre elmosolyodott. Felállt, körbekémlelt, és otthagyott. A szemhéjaim elnehezültek, mégsem aludtam el. Kínzott a bűntudat, na meg a látvány, ami beleégett az agyamba. Sophie és James. Csak ez járt a fejemben. Fájt, mert James nekem kezdett egyre többet jelenteni. Emlékszem, mennyire utáltam az elején. Felfújt hólyag... Aztán megmentett, és minden megváltozott. Megmutatta a védelmező, kedves és jó fej oldalát, amivel egyenesen magába bolondított. Elhittem, hogy nem álom, pedig valójában az egész az volt. Egy rémálom, amely néha adott pár szép percet, hogy utána jól a földbe tiporhasson. 

Alex egy rakás étellel a kezében tért vissza. Nem mondott semmit, csak elém rakta. Láttam, hogy nem ellenkezhetek, így lassan elfogyasztottam egy szendvicset. Az utolsó falat lenyelése után elhúzta a tálcát, majd jelezte, hogy beszélhetek. Ő nem szólt semmit. 

- Ma délután "James" üzent, hogy menjek le a pályára, mert beszélni akar velem. Megtettem... - megbicsaklott a hangom, de folytattam. - Szóval... szóval ő... csókolózott Sophieval. 

Alex arcára értetlenség ült ki, amit aztán felváltott a hitetlenség. Elsápadt. 

- Lehetetlen... Tegnap mesélte, hogy mennyire haragszik rá. Egyszerűen... képtelenség... Azt hiszem, holnap móresre tanítom. Az én legjobb barátnőmmel nem fog szórakozni! 

Alex hirtelen haragra gerjedős típus, de gyorsan lehiggad. Szerencsére. 

- De nem James írta nekem az üzenetet. Sophie volt - mondtam. Alex elgondolkozott ezen. 

- Várjunk csak! Lehet, hogy James csak az áldozat. Sophie tervelte ki ezt, hogy szakíts vele - vetette fel. Reménykedve kutatott a cetli után, de jeleztem, hogy már nincs meg. 

- Tegyük fel, hogy így van. James viszont akkor is hagyta magát. Tehát nincs miről beszélnünk. - zártam le a témát. Felkeltem. Nagyot sóhajtva vettem ki a pizsamámat. Alex követte a példámat. Következett a nap utolsó tevékenysége. A zuhanyzás. 

Éjjel valamivel tisztább lett a kép. Elmém racionális része elindította azt a folyamatot, ami általában rásegít az igazságra. Előfordulhat, hogy James tényleg nem akarta a csókot. Hogy Sophie valóban össze akart minket ugrasztani, amit lássunk be, sikerült is neki. Később előbújt a másik rész is... Az Alex arcán tükröződő hitetlenség, csak éppen más formában. James akár el is tolhatta volna magától Sophiet. Megtehette volna, hogy nem csókol vissza. Mégsem élt vele. Már nem tudtam, mit is gondoljak, így azt láttam legjobb megoldásnak, ha elalszom...

Reggel az ébresztőm keltett. Egy röpke pillanatig elfelejtettem a történteket, de azok sunyin visszalopták magukat emlékezetembe. 

Rávettem magam, hogy én is reggelizzem. Nem maradhattam örökké a szobámban. A hátamban éreztem James könyörgő pillantását. A lehető legmesszebbre ültem tőle. Lopva ránéztem Sophira. Mosolygott az orra alatt, az önelégültség csak úgy sütött róla. Véletlenül találkozott az enyém James tekintetével. Szólásra nyitotta a száját, de én elkaptam a fejem. Hallottam, ahogy dühösen lecsapta a poharát, amiből kortyolni akart. Csikorgattam a fogaimat. 

Előttünk állt még jó néhány óra is. Először odafigyeltem, de a gondolataim akarva vagy akaratlanul elkalandoztak. A tanár szavai összefolytak, egy mozgó szájat láttam. Egy kész örökkévalóságnak tűnt az a pár óra, amit végigszenvedtünk. Amikor meghallottam az utolsó csengőt, fellélegezve vettem a táskámat, és "rohantam" ki a teremből. 

- Bella! - kiáltott utánam James. Földbegyökerezett a lábam. Léptei vészesen közeledtek, a szívem minden egyesnél hevesebben vert. Merítettem egy kis erőt, és továbbindultam. Hiábavaló volt, gyorsan utolért. Ahogyan előző nap, megfogta a csuklómat, és maga felé fordított. 

- Hallgass meg! - nézett mélyen a szemembe. 

- Nem! - kiabáltam. Felszisszentem, mert szorítása erősödött. Már-már fájt. Ezzel elterelte a figyelmemet, s a következő percben már ott találtam magam, ahova Sophie bezárt. 

- James, normális vagy? - rivalltam rá. - Engedj ki! 

- Addig nem, amíg meg nem magyarázom - jött közelebb. Megforgattam a szemeimet. - Tegnap délután találtam egy papírt az ágyamon, amire az volt ráírva, hogy lent vársz. Helyetted Sophie vigyorgott rám. Veszekedni kezdtünk, amikor... megcsókolt. Ledöbbentem, ezért nem csináltam semmit. Bella, hinned kell nekem! Nem érzek semmit iránta. Sőt! Én... én... téged... szóval én téged... 

- Ki ne mondd! - ütköztem neki az ajtónak. James még közelebb sétált, éreztem a lélegzetét is. 

- Mit? Hogy... szeretlek?! - szívem "felmondta" a szolgálatot. Még a tegnapinál is jobban kifacsarodott, egy meleg könnycsepp kimenekült lehunyt szememből. - Kimondtam! - nem láttam, de biztos voltam benne, hogy mosolyog. Istenem, ne! Ajkai már meg is találták enyémet. Magához húzott, megemelt, én pedig szinte öntudatlanul dereka koré fontam lábaimat. Szája átvándorolt nyakamra. Hajába túrtam. Nem is értem, mi ütött belém. Nem tudtam tisztán gondolkozni, elhomályosult minden, csak ketten léteztünk. James benyúlt pólóm alá. Ekkor eszméltem rá, hogy mit is teszünk... 

- James, tegyél le! - kértem kétségbeesetten. Lábaim remegtek, amikor újra megérezték a szilárd talajt. - Egy szeretlektől még nem változik semmi! Úgyhogy most nyisd ki az ajtót, és engedj ki! 

Szótlanul elővette a kulcsot, és idegőrlő lassúsággal elfordította a zárban. A folyosón épp Chris sétált végig, aki amikor meglátott minket, szélesen elvigyorodott, majd ezt kérdezte:

- Egy kis békülős hancúr?

Gyorsan rávágtam, hogy nem, és már indultam is... volna. A gyomrom felmordult, valami felfelé sietett. Ezért volt olyan furcsa íze a reggelinek. Romlott kaját ettem. 

25. fejezet - Elérted a célod!

Hahaha.

Újra elkapott az írás heve.
Karácsonyra terveztem egy külön kiadást, de nem jött össze.
Majd jövőre.
Most viszont itt a 25. rész, vagyis a történet FELÉHEZ értünk!
Jó olvasást! 

Oké, ezt még régebben írtam, csak nincs szívem kitörölni. 
Szóval, nagyon rég jött ki fejezet. Röstellem is.
De: ez az egyetlen olyan történet(egyet kivéve), amiben ilyen sokáig eljutottam, és mindig lelkesen írtam. 
A szívemhez nőtt.
Ezért is kényszerítem magam, hogy írjam, mert nem akarom ezt is feladni, ahogy az összeset!
Akkor, elég a rizsából, jöjjön a rééész! :_D

(megint nem kapcsolódik. xd)

25. fejezet - Elérted a célod!

Reggelre szerencsére sikerült kihevernem a lázamat. Igen, egy kicsit felzaklattam magam a tegnapi belső lelkizés miatt. James aggodalmasan kérdezgetett, hogy kell-e valami, mit csináljon, de mindig elutasítottam. Szegény minden egyes percben érdeklődött az állapotomról, amin már nevetnem kellett. Persze bűntudatom is volt, ugyanis nem érdemeltem meg ezt a bánásmódot. A lelkiismeret furdalás kezdett erősödni, akárhányszor a szemébe néztem, szörnyen szégyelltem magam. Álmosan indultunk reggelizni. Én azért, mert semmit nem aludtam, ő azért, mert mellettem gubbasztott. Éjféltájt átszökött a szobámba. Eddig nem mutatta ezt az édes oldalát, de tetszett. Nagyon is. 
Sophie mérgesen nézett végig rajtam. Nem sikerült megtörnie se engem, se Jamest. Kézen fogva érkeztünk, mögöttünk Alex és Chris. Egész jól haladtak, érezni lehetett a röpködő szikrákat már húsz méterről is. A szokásos helyünkön ültünk. Sophie nem szólt egy szót sem, magába fordulva ette a reggelijét. Egyből feltűnt, és volt egy sanda gyanúm, hogy ismét tervez valamit. Azt viszont tudtam, hogy bezárni nem fog újra, tehát annál csak jobb lehet... A fiúk megbeszélték, hogy valamivel később kimegyünk a pályára, és szórakozunk egyet. 

- Elvégre, miért ne élvezzük ki a hétvége utolsó napját? - nevetett Chris, majd pacsizott az összes elérhető sráccal. 

Alvást terveztem a nap további részére, de James ragaszkodott a jelenlétemhez. Alex rám hagyta a döntést, neki csak Chris számított. Ennek örültem, hiszen olyan régóta tetszett már neki. Miután nagyjából összeszedtem magam, lemasíroztam az udvarra. Nem tagadom, a friss levegő igazán jót tett, a napsugarak azonnal szétterjedtek a bőrömön, önkéntelenül elmosolyodtam. Leültem az egyik padra. Hála Istennek, senki nem erőltette, hogy álljak be. Vajon meddig tudom folytatni? Mikor derül ki? Mi lesz akkor? Ezek a kérdések futottak végig az elmémben, nagy port kavarva maguk után. Féltem. De nem akartam visszacsinálni. Mert élveztem. Kérdés, hogy melyik az erősebb: a lelkiismeretem, vagy a félelmem? Ha az előbbi, hamarosan magamtól tálalok ki. Ha az utóbbi, akkor "soha".

- Bella, mondd már meg neki, hogy én sokkal többször dekáztam, mint ő! - kiabált Ashley. James nevetve bökte meg a vállát. Ashley arca elvörösödött. Minden bizonnyal rájött: Jamest nem lehet legyőzni. Nem akartam rontani a helyzetén, ezért kedvesen mosolyogtam.

- Hé, nem játszol velem egy menetet? Dekázóverseny, tudod - futott közelebb Ashley. Megszólalt a vészjelző, leizzadt a tenyerem. Alex tekintetét kerestem a sajátommal, hátha tud segíteni, de inkább feladtam. A szavak már megfogalmazódtak bennem, már csak egy hajszál választott el az igazságtól. Már nyitottam a számat, amikor bevillant, hogy James és én először randizunk. Ajkamba haraptam, és ennyit nyögtem ki:

- Bocs, most nem megy - gyorsan ránéztem Jamesre, és elsétáltam. Megszaporáztam a lépteim, mikor már biztos voltam benne: nem látnak. A szívem vadul kalimpált, alig kaptam levegőt. Talán ez is egy jel volt. A sors folyamatosan próbára tesz. Kihívás elé állít. Azt akarja, hogy feladjam. Akkor miért nem tudom megtenni? Gyáva vagyok. Nagyon gyáva. 

Az ebédlő felé vettem az irányt. Senkit nem találtam ott, ezért leültem az egyik asztalhoz. Vártam. Megint úgy éreztem magam, mint tegnap. Csak nem volt sötét. Aminek éppenséggel örültem. Már megint ostoroztam magam. Nem azért, mert nyár elején belementem ebbe. Hanem azért, mert egy picit sem bántam meg. Ez bántott a legjobban. Marcangolt ott belül. Bűntudatot persze ébresztett bennem, nem is akármilyent, de úgy látszik, ez nem elég ahhoz, hogy beszéljek. Mindig én voltam a becsületes, az őszinte, a vicces, a jókedvű. Ennek ellenére ezek a tulajdonságok mind kivesztek belőlem, mióta itt vagyok. 

- Bella, hahó, már két perce beszélek hozzád! - rázta meg a vállamat Alex. - Mi van veled? 

- Ööö... én csak gondolkoztam. 

- Azt látom - nevetett. Leült mellém, és ugyanabban a pillanatban megannyi éhes fiú tódult be a helyiségbe. A konyhás nő még nem foglalta el a helyét, emiatt páran felháborodtak. Például Max, aki élt-halt a hasáért, és Felix, aki játék után képes lett volna megenni egy lovat is. Amikor megláttam Harryt, összeszorult a gyomrom, de jól lepleztem. James lehuppant mellém, Chris pedig egyértelműen Alexhez került. 

- Mi történt, hogy csak úgy elrohantál? - kérdezett rá halkan James. Vesébe látó szemekkel vizslatott, ami kissé kínosan érintett. 

- Nem erősségem a dekázás - mondtam, gonosz vigyort küldtem felé.

- Nem hiszek neked! - adott egy apró puszit a számra. 

Néhány perc múlva megérkezett Mrs. Peterson, és lihegve végezte el a dolgát. Mindenki odacsődült, hogy némi ételhez jusson. Figyelemelterelésképpen mindenfélét rápakoltam a tálcámra. Miután elfogyasztottam, többet nem kívántam semmilyen ehető dolgot. 

Később elvonultunk egy kis pihenőre. Ugyan én nem tudtam megnyugodni egy percre sem, mégis megpróbáltam. Akkor tűnt fel valami a párnámon. Felismertem James írását. 
Bella! Fél kettőkor várlak a pályán, valami fontosat akarok neked mondani! James.
Hmm, ügyes, ha észrevétlenül be tudott lopózni. Az óra már majdnem fél kettőt mutatott, úgyhogy értesítettem Alexet, és lesétáltam. Nagyon reméltem, hogy nem történt semmi. Túl akartam lenni rajta.
Amikor megláttam, azonnal visszaszívtam. Egy percig nem hittem a szememnek, azt gondoltam, ez egy illúzió, nem igaz, nem létezik, megbolondultam. De tévedtem. James és Sophie egymásba gabalyodva álltak ott, eléggé elmélyülve... a csókban. Forgott körülöttem a világ, utat tört magának az első könnycsepp. James eltolta magától Sophiet, aki vigyorogva nézett a válla fölött... engem. James nyomban megpördült. 

- Bella... ez nem az, aminek látszik! - kiáltotta. Megráztam a fejem. Sophie diadalittasan nézett rám. 

- Elérted a célod! - suttogtam. Letöröltem a könnyeimet, és futásnak eredtem. James persze utánam nyúlt, a csuklómat sikerült elkapnia. 

- Várj! Kérlek, hadd magyarázzam meg! - erősködött, mire kirántottam a kezemet, szorításából. 

- Nem kell magyarázat! Csak hagyj békén! Érted? Hagyj békén - mondtam egyenesen az arcába, majd továbbfutottam. Idegesen téptem fel a szoba ajtaját. Alex és Chris hökkenten fogadták a "váratlan" érkezésemet. Szétrebbentek. 

- Mi a baj? - kérdezte Alex kétségbeesetten. Nem érdekelt semmi. Előtört minden, lerogytam az ágyra, sírtam, zokogtam, mindezt azért, mert utáltam magam. És Jamest is. A hazugságaimat is, a focit is. Úgy viselkedtem, mint egy tíz éves, aki nem kapta meg születésnapjára a babáját, és elhatározta, hogy kikészíti a szüleit. Az én helyzetem is hasonlított az övéhez, csak én magamat akartam kicsinálni. És Sophiet! 

Nem az, aminek látszik! Mennyire igaza van. Én sem vagyok az, akinek látszom. És ezek szerint ő sem...

24. fejezet - Bezárva

Ah...

Zsófi, hagyjál már. xddd

Ennyit nyüstölni, hogy írjak már. 

De örülök. :) 

Itt a kövi. 

GR. <3

(nem kapcsolódik, de nem érdekel. xd)

http://www.youtube.com/watch?v=-iOGAF1CZVs

24. fejezet - Bezárva

Nagy nehezen kivonszoltam magam, Alexxel együtt. Persze igyekeztem arra gondolni, hogy James is ott lesz, de Sophie mindig elvitte a csöppnyi kedvemet is. Minden esetre műmosolyt erőltettem az arcomra, és elhatároztam, hogy jó kedvvel nézem végig a filmet. De sajnos - vagy mégsem? - közbezavart egy meglehetősen furcsa körülmény. 

- Bella! - hallottam a folyosó végéről egy kiabálást. Megfordultam. Fogalmam sem volt, ki lehet az, nem hasonlított egyik "focis társamra" sem. De tudja az álnevemet... Összezavarodtam. 

- Alex, te menj csak, én megnézem, ki az - mondtam. 

- Biztos? - bólintottam. Lassan elindultam. A felismerés már ott motoszkált bennem, de nem mertem bevallani magamnak sem. Aztán megbizonyosodtam róla. 

- Tom? - hűltem el. Egy teljesen más ember állt előttem. Levágott haj, a mai srácokhoz illő póló, és ez esetben nem fekete farmer. Egy piercinget sem láttam, a tetkóját eltakarta. Büszkén mosolygott, ahogy végigmértem. 

- Tetszik? - kérdezte, és pördült egyet. 

- A régi Tomként is szerettelek, már amikor nem - fintorgott, mire felnevettem -, de jobban nézel ki. Viszont... mi történt? 

- Megismertem egy lányt. 

- Gondoltam. De ha tetszel neki, akkor mért kellett megváltoznod? 

- Nem ő kérte. Én akartam. És valljuk be őszintén, tényleg jobban áll a stréberfiú kinézet. Oké, mindketten tudjuk, hogy a legkevésbé sem látszom strébernek. Szexi vagyok. - ámuldozást mímelve legyezgettem magam, mintha el akarnék ájulni. Komolyabbra vettem egy kicsit a hangulatot, és így szóltam: 

- Akkor elmondod miért jöttél, vagy csak ez volt az oka? - Tom megrázta a fejét. 

- Részben ez is. De a fő ok az, hogy... Na jóóó, kíváncsi voltam a reakciódra. - vallotta be. Hangosan nevettem. Néhány percig még beszélgettünk a lányról, aki elcsavarta a bátyám fejét, és mindketten továbbálltunk. Majdnem a saját szobámba mentem, de eszembe jutott, hogy filmet nézünk. Útközben összefutottam Sophieval. Megforgattam a szemem. 

- Nyugi, most nem keresztbe tenni jöttem. Habár megtehetném - gúnyosan mosolygott. Viszonoztam, majd összefontam mindkét karomat a mellkasomon. - Na szóval. Gyanús vagy nekem. És nem tetszik, hogy James veled jár. De tudod, ezek a dolgok nem tartanak örökké. 

- Ahogy a ti kapcsolatotok sem tartott. - ezt muszáj volt. Dühében elvörösödött, de lenyelte a békát. 

- Bár nagyon ellenszenves vagy, mégis azt ajánlom, tartsunk tűzszünetet. James kedvéért. - a kezét nyújtotta. Haboztam. Mi van, ha ez egy csel? Ha csőbe akar húzni? Összeszűkült szemekkel bámultam rá, de végül megadtam a derekam. Egy esélyt mindenki megérdemel. Elfogadtam az egyezséget, és kezet ráztunk. 

- Akkor, mehetünk is együtt vissza, nem? - vigyorgott. Félmosollyal válaszoltam. Nem szólt semmit, amíg egy ajtóhoz nem értünk. Kérdően meredtem rá. 

- Megjöttünk? - kérdeztem. 

- Aha. Ja, te nem is tudod. Átköltöztünk ide. De csak mára. - kinyitotta az ajtót, és intett, hogy menjek be. Valami nem stimmelt. Teljes sötétség uralkodott, fény sehol. Harsány nevetés csendült fel, egy eőteljes lökést éreztem. A földön landoltam. Sophie rám csukta az ajtót, és bezárta. Felpattantam. Megpróbáltam kinyitni, nem sikerült. 

- Sophie! Engedj ki! 

- Arra várhatsz! Pápá, Bella. - hallottam, ahogy eltopog. Aztán a cipőkopogások egyre távolodtak. Egy ideig még dörömböltem, de minden erőlködésem mindhiába való volt. Hát persze! Nem kellett volna megbíznom Sophieban. Én és a hülye esélyadásaim... 

A sötét falat bámulva ültem az ajtót támasztva. Kiabálni nem akartam. Fölösleges. Helyette számolgattam a hajszálaimat, és reménykedtem, hogy valaki erre jön. Ebben az egy dologban biztos voltam. Hiszen olyan nincs, hogy senki nem jár erre egész álló nap. Felsóhajtottam. Visszagondoltam az itt töltött időre. A hazugságaim. Már most szégyelltem magam, pedig még elég sok volt hátra. A szoba feketesége és komorsága engem is mély depresszióba rántott. Semmi másra nem tudtam gondolni, hogy mi lesz, ha egyszer minden kiderül. Amikor az egész illúzió a porba hullik. Amikor Isabella Awards nem lesz többé ugyanaz, hanem visszacsöppen Rebecca Conroy unalmas, üressé vált életébe. Akaratom ellenére, de könnybe lábadt a szemem. Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy a gondolat megszállta az elmém.: ha James számára eloszlik a valósnak hitt kép rólam, visszamenekül Sophiehoz, aki jót nevet a markában. És boldogan élnek, míg meg nem halnak. Megborzongtam. Az nem történhet meg! Lassan eldőltem a földön, fontosnak éreztem, hogy egy kicsit kikapcsoljam az agyam. Még mielőtt nekiláttam volna a bárányok számolásának, elnyomott az álom. 

- Hogy tehetted ezt? Mondd, mért kellett egyáltalán idejönnöd? Csak fájdalmat okoztál mindenkinek! Hazudtál! Soha nem bocsátok meg neked! Hallod? Hallod? - James az arcomba üvölt, a könnyeim hullanak. Abban a pillanatban, Sophie odalép, megcsókolja Jamest, az pedig visszacsókol. Ne! Kiáltom magamban, de a torkomon egy hang sem jön ki. 

- Lám, lám, a kis hazug. Van igazság ezen a Földön. James már az enyém, te meg egy kis senki maradsz. Örökre. Örökre. Örökre...

Örökre, örökre, örökre. 

Verejtékezve riadtam fel. Hangosan fújtam ki a levegőt. Te jó ég! Álmodtam? Álmodtam! Hála Istennek. De nem könnyebbültem meg. Sőt, az a nyomasztó érzés egyre jobban kezdte felemészteni az egész lényemet, kivert a víz, rázott a hideg. Hirtelen meggondolásból felálltam, és újra ütni kezdtem az ajtót. A torkom kapart, szomjas is voltam, a gyomrom is megkordult. Vajon mióta lehettem odabent? Pár perce? Pár órája? Vagy éjszaka van? Lehet, hogy észre sem vették, hogy eltűntem? 

- Bella! - hasított a levegőbe a nevem. Minden reménysugár felkapcsolódott bennem, a szobát is világosnak éreztem. Egy pillanatra... - Bella! 

- Itt vagyok! - válaszoltam, amilyen hangosan csak bírtam. 

- Bella - a kilincs mozgott, de ellenállt, a zár nem engedett. - Vár egy kicsit, mindjárt visszajövök. - James volt azt. Nem tudtam örülni, mert a szomorúság teljesen elkábított. Soha nem tett jót nekem a sötétség. Mindig negatív dolgok jutottak róla eszembe, ez most sem történt másképp. És akkor a zár meglazult, James feltépte az ajtót. A fény eljutott a bensőmig, minden bánatom elszállt, hisz ott állt előttem James, aki szeret. Még. A nyakába ugrottam, és erőszakosan csókoltam meg. 

- Sophie tette, igaz? - bólintottam, majd újra megcsókoltam. Végre kiszabadultam. De, kedves olvasóm, tudod, mi a legrosszabb az egészben? Hogy visszavágytam... Egyedül maradhattam a gondolataimmal, és ez jó érzés volt, még akkor is, ha egy egész háború zajlott le abban a kicsiny helyiségben. Bennem. A hazugságaim veszekedtek velem, tűzként jártak át, aminek az lett a vége, hogy este valóban belázasodtam...

Úristeeeeeeen, el se hiszem, hogy sikerült megírnom. :D

Zsófi, köszönöm, hogy ösztönöztél

Hahaha, már küldheted is a fejezetet! :DD

De azért még egyszer köszi. Nélküled nem tartanék itt. :) ♥

23. fejezet - Hír otthonról

Hűha!

Itt is régen jártam. Ahogy Zsófi mondta, augusztus elsején volt utoljára rész, ami... hát... nem mostanság volt. A mai nap folyamán úgy döntöttem, hogy folytatom. 

Hatalmas elszántság kellett, meg ösztönzés, amit persze, hogy Zsófitól kaptam meg:) (Folyamatosan cseszeget, hogy írjam már. xd) Szóval, az ő kedvéért itt a 23. fejezet. 

 Ja, és a rövidsége miatt bocs, de még vissza kell zökkennem. 

:)

http://www.youtube.com/watch?v=17ozSeGw-fY

23. fejezet - Hír otthonról

Hallottam James hangját magam mögött, de nem fordultam vissza. Sophie még csak ma érkezett, de máris galibát okozott. Remélem egyszer meg tudom tőle kérdezni, miért volt jó neki leönteni. Mert hogy nem véletlenül csinálta, az biztos. Lenyugtattam magam, mire felértem. A pólóból nagy nehezen kiszedtem az óriási foltot. Dörzsölgettem, hátha megszárad, közben melltartóban ültem az ágyon. Lepergett előttem az egész nap. Nehezemre esett elhinni, hogy Sophie tényleg James volt barátnője, és hogy tényleg itt marad. Azt reméltem, hogy mindjárt felébredek, és kiderül: még az iskola sem létezik, nemhogy Sophie. De akkor James sem... Összezavarodtam. A folt még mindig nem száradt meg, és kezdtem rájönni, hogy vagy másik felsőt veszek fel, vagy ma már nem megyek ki sehova. Az ajtón kopogtak. Biztos csak Alex. Kitártam az ajtót. Hát persze... miért gondoltam, hogy Alex az, amikor ő nem szokott kopogni. Fülig elvörösödtem, amikor James vigyorogva mért végig. Magától beljebb lépett. Teljesen ledermedtem, pedig már rég fel kellett volna vennem valamit. De nem ment... James fogva tartott a szemével. Megköszörültem a torkomat, és végre sikerült elkapnom a tekintetemet. Az ágyon heverő póló után nyúltam, de James hirtelen magához rántott. Őrületesen zavarba jöttem, azt sem tudtam, hogy reagáljak, ő sem szólt semmit. A csönd nem volt kínos, sőt, csak eléggé feszengtem. De akkor közelebb hajolt, illata elbódított, térdem remegni kezdett. Lassan csókolt meg. Libabőrös lettem, végre felengedtem egy kicsit. Arra ocsúdtam fel, hogy ott állok, mellettem James, az ajtóban Sophie leesett állal. Hogy került ide? 

- Ti meg mi a francot csináltok? - került önkívületi állapotba Sophie, közben villámokat szórt a szeme, természetesen felém. Azonnal magamra ráncigáltam a leöntött felsőmet, és meglepetésemre megszáradt. 

- Hogy tehetted ezt, James? Én bíztam benne, hogy rendbe tudjuk hozni a kapcsolatunkat. Letelt az idő! A szünetnek vége! Hozzám tartozol! - kiabált Sophie, James mellkasát püfölve. Ő finoman eltolta magától, és kijelentette: 

- Te beteg vagy. 

- Neem. Kettőnk közül te vagy a beteg. Szeretlek. Mért nem érted meg? 

- És te mért nem érted meg, hogy én már nem szeretlek téged? - Sophie arca vöröslött, látszott rajta, hogy mindjárt felrobban. Amennyire csak tudtam, hátráltam, mert megfordult, és közeledett. 

- Azt sem tudod, hogy kell focizni - vádolt meg. És az volt a legrosszabb, hogy egyet értettem vele... Lesütöttem a szemem. - Nem érdemled meg Jamest, te hülye lotyó! - azzal megemelte a kezét, de James megakadályozta, hogy megüssön. Elakadt a lélegzetem. - Ne érj hozzám! Vagy tudod, mit? Egész nyugodtan. Ha gondolod, átmehetünk a szobámba - elhűltem. Mintha semmi sem történt volna, úgy próbálta ölelgetni az ellenkező Jamest. Ezt nem hiszem el. Bolondokházába kerültem. Megcsörrent a telefonom. A kijelző nagybetűkkel mutatta: Tom. Lehet, hogy ezt nem kéne hallaniuk az előttem civakodó személyeknek. 

- Na jó, jobb lesz, ha most elmentek - kiabáltam túl a veszekedést. Sophie prüszkölt egyet, grimaszolt, és elment. 

- Bella... - sóhajtott James. 

- Te is - mondtam jelentőségteljesen. Nagy nehezen kiment. Éreztem, hogy Tom valami fontosat akar mondani, mert még mindig rezgett a kezemben a kicsi mobil. Igyekeztem higgadtságot erőltetni magamra. 

- Szia Tom - szóltam bele - Mi a helyzet? 

- Becca. Vagyis... Bella. Anya mindenképpen fel akar hívni, hogy hol vagy. Készülj fel rá! Meg akarnak látogatni. 

- Tessék? - derült égből villámcsapás. Jó Isten! - Hogy beszéljem le róla őket? 

- Találj ki valamit. De most le kell tennem. Szia. 

- Tom? Tom!? - idegesen dobtam le a készüléket az ágyra. Topogtam a talpammal, és a körömrágáshoz folyamodtam. Farkasszemet néztem a telefonnal. Kész örökkévalóságnak tűnt, amíg végre zenélni kezdett a kedvenc együttesem, és az Anya név jelent meg a kijelzőn. Vártam egy kicsit, hogy ne legyen feltűnő. 

- Szia anya - köszöntem - Hogy vagy? 

- Én is ezt kérdezem tőled. Mióta elmentél itthonról, egyszer sem beszéltünk. Apáddal már kezdjük azt hinni, hogy elszöktél valami fiúval.

Kínosan nevettem, pedig tudtam, hogy viccnek szánta. 

- Csak... nagyon elfoglalt vagyok. 

- De azért van egy kis időd a szüleidre, nem? Mit szólnál hozzá, ha meglátogatnánk? - köpni, nyelni nem bírtam, pedig nagyjából felkészültem erre a kérdésre. Húztam az időt, a fölösleges szavakkal, amikor eszembe ötlött valami. 

- Anya, figyelj. Az a helyzet, hogy ebben az iskolában nem engedélyezik az efféle... látogatást. 

- Az meg hogy lehet? 

- Komolyan veszik a tanulást. Így nem engedik, hogy bárki is kizökkentsen minket. 

- És ha beszélnék az igazgatóval? 

- NEM! Úgy értem, felesleges lenne. Sajnálom. De azért én rákérdezek. Ha sikerül valamit elérnem, szólok. Viszont most mennem kell. Szeretlek, anya. 

Kinyomtam. A tenyerem leizzadt a beszélgetés közben. Remélem anyáék elfelejtik ezt a dolgot, különben nekem végem... Minden szempontból.

***

Nem sokkal később Alex elvarázsoltan lépett be. Gondolom "összemelegedtek" Chrissel. 

- Chris? - kérdeztem mosolyogva. Szerelmesen felsóhajtott, majd bólintott. 

- Olyan aranyos. És kedves - ajkába harapott, és rádőlt az ágyra - Na és itt mi történt? 

- Pont melltartóban flangáltam, mikor megérkezett James... - hangosan felsikított. 

- És? 

- Nincs és. Sophie megjelent. Persze elkezdett veszekedni, Tom is hívott, meg anya is, meg akartak látogatni, de azt hiszem, lebeszéltem őket - hadartam. Alex felvonta a szemöldökét. 

- Pedig alig telt el egy óra - kuncogott, majd elkomolyodott - Biztos, hogy nem állítanak be váratlanul? - megvontam a vállam - Akkor csak reménykedünk... Mindegy. Tíz perc múlva megint megyünk filmet nézni. Jössz? - elgondolkodtam. Ott lesz James, aminek örülök, de valószínűleg Sophie is... Nem volt sok időm eldönteni, úgyhogy egész egyszerűen feldobtam egy érmét, amit a fiókban találtam. Nagy szerencsétlenségemre írás lett, vagyis mennem kellett. Csodás. 

Sorry, tényleg, de fáj a fejem, és sok idő után most írok először. Remélem a következő fejezet már könnyebben fog menni, és hosszabb is lesz. :)

Se rész, se semmi.

Helló!

Most egy ideig megint nem lesz rész. 

(Eddig sem volt...)

Nyaralni megyek, és amúgy sincs kedvem írni. Nem untam meg, de elakadtam. 

Úgyhogy semmilyen formában nem lehet várni tőlem jelentkezést, fejezetet meg főleg. 

Sajnálom. 

Bár, ha jobban belegondolok, mégsem, mert senki nem olvas. xdd

Nem szemrehányás volt egyébként, ez az igazság.

Úgyhogy VISZLÁT!

Ha hazajöttem, esetleg lehet, de csak lehet, talán, írok egy részt.

BYE!

22. fejezet - Új lány

Helló akárki! Nem volt rész, egy kis ideig, mivel valamiért nem volt erőm írni, hétvégén meg apumnál laktam. xd Most itt a 22. 

Egy kicsit rizsázni fogok, elnézést. 

Na szóval, eddig néha elég szomorú voltam, mert nem kaptam túl nagy elismerést, sőt, semmilyen visszajelzést. Ez lehangolt. DE: ráébredtem, hogy magamnak írok, így nincs értelme mindig ezen idegeskedni.  Tehát eddig sem könyörögtem a kommentekért, ezután sem fogok. 

Na nem jártatom a számat, aki olvassa, az olvassa, köszönöm, aki nem, az meg nem. :D

+

Most ritkábban lesznek részek, mivel a kezem miatt alig gépezhetek. (nincs eltörve, vagy ilyesmi, csak egy pukli van rajta, amit elvileg ki fognak operálni. wtf?!)

Jó olvasást. :)

http://www.youtube.com/watch?v=XL2Uzz4j01s

22. fejezet - Új lány

Másnap mosolyogva nyitottam ki a szemem. Csodás reggelre ébredtem: a nap sütött, ahogy láttam, egy fekete felhő nem éktelenkedett az égen. Szombat volt, ezért különös öröm töltött fel. Elnyomva egy ásítást, felkeltem. Korábban ébredtem a kelleténél, de legalább lezuhanyozhattam, és nem kapkodva vethettem be az ágyat. Igyekeztem nem felébreszteni Alexet, aki magára húzva az egész takarót, aludt. Hosszasan tusoltam, majd szép sorban kapkodtam a ruhákat magamra. Miután végeztem, odasétáltam az ablakhoz, és teljesen kinyitottam. A nap simogatni kezdte a bőrömet. Az idő átfordult esősből, igazi nyárba. Alex forgolódott, és nyöszörgött is. Lerúgta magáról a kissé vastag takarót, és nyújtózkodva így szólt:

- Mióta van ilyen kánikula? - morcosan ült fel, haja szanaszét állt, ellentmondva a gravitációnak. Válaszképpen felnevettem, aztán becsuktam az ablakot. - Jó kedved van ma reggel. Mi az oka? - megdörzsölte a szemét, felkapta a földön heverő takaróját, felugrott, majd hozzám vágott egy párnát. Nem feleltem az előző kérdésére, Jamesre gondoltam. A párna ütésére összerezzentem.

- Nem tudom. - vállat vontam. Ekkor kopogtak. Míg Alex az ágyát rendezgette, én szélesre tártam az ajtót. A mosoly kiült az arcomra. James szintén vigyorgott, kisfiúsan, csábítóan. Biztos voltam benne, ha Alex nincs ott, megcsókol, de nem tette. Belemerültem az ábrándozásba, közben ajkát fürkésztem. Elnevette magát.

- Van egy sejtésem, mire gondolsz. - súgta a fülembe. Éreztem, ahogy hangjától libabőrős leszek, és arcomon átfut a vörösség. Alex csak egy biccentéssel fogadta, már vonult is a fürdőbe. James bejött. Az ajtó halk csattanással csukódott be. Jamestől csak pár centi választott el, gyorsan meg is szüntette, és megcsókolt. Egy-két perc múlva Alex megköszörülve a torkát, ezt mondta:

- Már harmadjára szakítom félbe a lélegeztetést, ami talán már nem is az... Sajnálom. - bűntudatot mímelve tette csípőjére a kezét. - Na, indulhatunk reggelizni? - kérdezte. Én leszegett fejjel álltam, James pedig nevetett. Kézen fogott, és kivezetett a szobából. Szótlanul kaptattunk az ebédlőig, egymás kezét fogva, néha-néha egymásra nézve. Nem is kellett több. Mindenki fáradtnak tűnt, akadt, aki nem is méltatta magát annyira, hogy megreggelizzen. Hát igen, szombaton ki ne akarna egy kicsivel többet aludni? Vagy inkább, jóval többet. Én nem éreztem magam sem álmosnak, sem kimerültnek, Jamesnek köszönhetően áradt bennem az energia. Reggeli után kilátogattunk a pályára, Ashley jóvoltából. Többen némán ücsörögtek a fűben, élvezték a napsütést, többen a labdával játszadoztak. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy ezúttal fordult a kocka, és nem Alex próbált Chris közelébe férkőzni, hanem fordítva. Vigyorogtam, miközben néztem, hogy Chris követte Alexet, de sosem sikerült "egymásra találniuk". Milyen érdekes... Nemrég még legjobb barátnőm mesterkedett Chris becserkészésen, most meg ő teszi ugyanezt Alexxel.

- Chris megőrül Alexért - közölte James. Biztosan észrevette, hogy őket bámulom. Rákaptam a tekintetem. - Emlékszel, amikor elestél az ebédlőben? - lehajtottam a fejem, nem igazán szerettem visszaidézni. Bólintottam. - Azóta folyton csak róla beszél. Az idegeimre megy. De azt hiszem, én is az övére. - értetlenül néztem rá. Ő is mindig Alexről beszél? Fülemhez hajolt, imádtam, amikor ezt csinálta. - Csak nálam te vagy a téma. - elmosolyodott. Közeledett, hogy megcsókoljon, de egy hangos lánysivítás közbeavatkozott.

- JAMES! - sikította. Egy alacsony, szőke hajú lány futott egyenesen James karjaiba, aki hökkenten állt mellettem. A csaj szorosan átkarolta Jamest. Nekem megannyi kérdés kavargott a fejemben. Ki ez a lány? Miért örül így Jamesnek? Talán a barátnője? A másik barátnője? Döbbenten néztem a jelenetet. A szőkeség ugrált örömében, míg James korántsem. De amikor meglátott, a mosoly lehervadt sminkkel telepakolt arcáról, és dühösen méregetett. 

- Te meg ki vagy? - kérdezte hidegen, jeges pillantással. Nagyot nyeltem. Hirtelen nem is tudtam mit válaszolni, minden bátorságom inába szállt. Nem arra számítottam, ami történt. James mellém lépett, megfogta a kezem, és határozottam kijelentette:

- Ő a barátnőm! - kihúzta magát, mintha erre büszke is lett volna. - Sophie, Bella. Bella, Sophie. Sophie a volt barátnőm, és még mindig nem értem, mit keres itt. - Sophie gúnyosan nézett Jamesre, majd vissza rám. A gúnyt felváltotta a gyűlölet. Remek! Féltékeny ex-barátnő. Nem akartam jobban szemügyre venni, inkább lesütöttem a szemem.

- Egy félénk csajjal van dolgod, James, remélem tudod. Eddig a belevaló csajokat bírtad. Mi van veled? Talán már csak az ilyen kis lotyóknak kellesz? - erre felkaptam a fejem. Még csak pár perce találkoztam ezzel a lánnyal, de már akkor biztos voltam benne: nem leszünk puszipajtások. Csendben maradtam.

- Bella nem lotyó. És sokkal belevalóbb, mint te valaha is leszel - Sophie sértődötten toppantott. - Na, miért vagy itt?

- Tudod, hogy az igazgató a nagybátyám. Ezért megengedte, hogy én is itt lehessek a nyár hátralévő részében. - Mr. Baker Sophie nagybátyja? Ez valami vicc? És ő is... itt fog lakni? Te jó ég!

- Szuper! Már csak ez hiányzott. - mormogta James az orra alatt. Sophie természetesen hallotta, és megint toppantott egyet, fújtatva . Sophie tud focizni? Első látásra nem nézném ki belőle, de eddig sem ítélkezem senki felett. Akármilyen ellenszenves is az illető. És valljuk be, nálam biztosan jobban rúgja a bőrt. James még mindig fogta a kezem, Sophie pedig továbbra is engem bámult. Kénytelen voltam elfordítani a fejem, mert már kezdett nagyon kellemetlenné válni a helyzet. A többiek kiabáltak, hogy mindenki azt csinál, amit akar, szabad foglalkozás van.

- Én most elmegyek kipakolni. Addig barátkozzatok a gondolattal. - kedvességet próbált színlelni, de nem sikerült neki. Jamesre kacsintott, majd eltipegett. Felfordult a gyomrom. James szembefordult velem. 

- Figyelj, ne haragudj miatta. Még mindig azt hiszi, együtt járunk, pedig már rég nem. Még tavaly nyáron jöttünk össze. Mr. Baker hozott össze minket. Vagyis, ő csak bemutatott egymásnak egy focimeccsen. Akkor még egész normálisnak tűnt... - ahogy visszaemlékezett a vele együtt töltött időszakra - mert szerintem arra gondolt -, beleborzongott. - Sétálunk egyet? - kérdezte. Bólintottam. Szóval most még egy lánnyal bővült a csapat. Lehangolt a tudat, hogy James bármikor úgy dönthet: inkább Sophie kell neki. Persze nevetségesnek tartottam, mert bíztam Jamesben, és amúgy sem beszélt róla nagy lelkesedéssel, de... ki ne félne? James észrevette, hogy csöndes vagyok.

- Mi a baj? - állt meg, és fordult velem szembe.

- Semmiség, csak... egy kicsit megijedtem Sophietól - felnevetett. - Nem abban az értelemben! Hanem... attól, hogy itt van. Hogy téged felkavart az érkezése. - értetlenül nézett. Elengedte a kezem. Ajjaj. Ez rosszat sejtet. Lesütöttem a szemem, szívesen visszaszívtam volna az előbb elhangzottakat.

- Bella. Ha nem is lennénk együtt, még akkor sem kavart volna fel. De együtt vagyunk. És nekem csak ez a lényeg. - halványan elmosolyodtam, és tekintetem összefonódott az övével. Ajkunk majdnem összeért, de az említett ismét magas hangját nyomatékosítva közeledett felénk.

- Csatlakozhatok? - meg sem várva a választ, ami természetesen nem akart lenni, szó szerint közénk furakodott, és ragaszkodott hozzá, hogy velünk sétáljon tovább. Megforgattam a szemem, de igyekeztem visszafogni magam. Sophie rázendített az élménybeszámolójára. Elmesélte Jamesnek az utolsó találkozásuk óta, mi történt. James próbálta finoman lerázni, de nem értett egy célzást sem. Vagy csak jól leplezte, és engem akart idegesíteni. Sikerült elérnie, hogy James és én alig pár percet tudjunk csak eltölteni kettesben. Amikor visszaértünk, már mindenki az ebédlőben volt, a hangulat nem változott. Néhányan csorgatták a nyálukat Sophie látványára. Legalább egymás mellett tudtunk ülni Jamesszel, de még így is mellém ült, Alexet kitúrva a helyéről. Ő nem vette zokon, mivel így Chris mellé került. Egy falatot sem ettem, az étvágyam teljesen elment. James kérdezgetett, miért nem eszem, de mindig ugyanazt mondtam. Se kedvem, se étvágyam. Amilyen feldobódottan keltem ma reggel, olyan kedvtelenül fogok lefeküdni ma este. És vége sincs a napnak. Azt kívántam, bár vége lenne. Éreztem, hogy az elmaradhatatlan ex-barátnő fenekestül fel fogja forgatni az iskola életét, de ami a legfontosabb, féltem. Féltem, mert az ilyen lányok mindenre képesek azért, hogy visszakapják a volt fiújukat. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy nem is hallottam miről beszélnek a többiek. Viszont egy valamit elkaptam: délután filmet akarnak nézni. Sophie azonnal felkiáltott, hogy ő mindenképp ott lesz. Nem kéne megfutamodnom, és boldogan kéne James karjaiba fészkelnem magam az elhúzott sötétítőfüggönyök adta mozihangulatban, de most szívesebben választottam az előbbit.

***

Alex rá akart beszélni. Akármennyire erőlködött, nem tágítottam. Elmagyaráztam neki az okát. Ő lázasan készülődött, és azon kattogott, vajon Chris is ott lesz-e, és ha igen, hol fog ülni, mert ő a közelében akar lenni. Amikor távozott, összekuporodtam az ágyon, és az egész takarót magamra terítettem. Melegem is lett, mivel több, mint tíz fokot ugrott ma a hőmérséklet. Kizártam a külvilágot, szorosan lehunyt szemekkel akartam elaludni, de véletlenül sem ment. Ráadásul kopogtak. Örültem is, meg nem is. Ha nem tudok aludni, mi mást csináljak? De azért még szívesen maradtam volna a külvilágtól elzárva. Ha elmében is... 

- Miért nem jöttél te is? - James aggódva figyelte reakciómat. - Sophie miatt? - hevesen bólogattam. Bent magához ölelt. - Ha te nem vagy ott, én sem akarok. - ez felettébb jól esett, végre kicsit felszabadulhattam. James maradt, egészen vacsoraidőig. Beszélgettünk, ugrattuk egymást, pár órára elfelejtettem Sophiet.

Kézen fogva indultunk az ebédlőbe. Sophie mosolya azonnal eltűnt, mikor meglátott minket. Jóval éhesebb voltam már, hiszen az ebédet szinte kihagytam. Megleptem magam azzal, hogy egy joghurtot is kértem. Először ahhoz fogtam hozzá. 

- Bella. - szólt Sophie. Hangosan felsóhajtottam, majd odafordultam. Akkor jöttem rá, mit is akart. Az egész joghurt rám ömlött. A székemet hatalmas csikorgással toltam hátra. - Hoppá! Bocsi. - ártatlanul vigyorgott, mintha bánná, amit tett. Fittyet hányva mindenre elrohantam. Talán mégsem volt jó ötlet az a joghurt...

21. fejezet - Ti most akkor jártok?

Huhh, most egy hétig nem is volt rész...

Igen, nyaralás. 

Ééééééééééés én nagyon örülök, hogyha az első évadnak vége, még folytatódik! :D Imádom írni!:D

Na befogom! ^^

21. fejezet - Ti most akkor jártok?

Jamesszel együtt az étvágyam is visszajött. Vacsoránál degeszre ettem magam. James csak nevetett rajtam, persze kedvesen. Mellette ültem, Ashley elfoglalta a saját helyét, Jason mellett. Ma mindenki egy kicsit tovább maradt, elvégre péntek van. Beszélgettünk, vagyis inkább ők beszélgettek, én kimaradtam a csevegésből. Jobban mondva a kiabálásból, meg a röhögésből. Ashley elsütött pár faviccet, amin Alex nevetett egyedül, azért, hogy ne égjen akkorát. James is jót mulatott, de egyszer csak felállt. Mielőtt távozott volna, lehajolt, és a fülembe súgta:

- Félóra múlva legyél a pályán! - és elment. Egy kicsit gondolkoztam, vajon miért, de aztán vállat vontam. Úgyis megtudom, nem? Pár perccel később én is elindultam. Ugyan nem telt el fél óra, de kezdtem magam egy kicsit unni. Felsiettem az Alexszel közös szobánkba, a telefonomat babráltam. Amikor a kijelzőn lévő órára pillantottam, sietősen pattantam fel, mert már túl is léptem azt a fél órát. Feltéptem az ajtót, és nagy léptekkel mentem Jameshez. Szerencsémre még nem volt ott, tehát nem jön rá, hogy késtem. Bár ha rá is jönne, sem történne nagyobb tragédia. Azt hiszem, kellett volna hoznom egy pulcsit is. Mivel már eléggé sötétedett, a szél is fújt és néhány villám futott végig az égen, libabőrös lettem. Furcsa, hogy mióta randiztam Jamesszel, rossz idő van. Ekkor valaki gyengéden megfogta a csuklóm. Tudtam, hogy nem Harry az, mégis felsikoltottam. Megfordultam. James állt előttem, aggodalmas arccal. 

- Miért ijedtél meg? - kérdezte. 

- Ööö... én csak... - elcsuklott a hangom, lesütöttem a szemem. 

- Harry megint próbálkozott, igaz? - felnéztem szemeibe, amelyek már sokkal közelebb voltak hozzám, mint azt hittem. A tekintete kényszerített az igazságra, még ha nem is akartam. Kelletlenül bólintottam. Felszisszent. Izmai megfeszültek, igen, dühös lett. 

- De nem történt semmi. Tényleg. Leráztam. - szerencsém, hogy elhitte, különben megy és újra beveri a képét, amit meg is érdemel, de most nem ezért hívott. Legalábbis szerintem. James valamennyire lenyugodott. - Na és, miért hívtál? 

- Csak el akartam magyarázni, a távollétem okát. Mert hallottam, hogy nagyon hiányoztam neked - kacsintott, persze elviccelve. Felnevettem. - Lehet többször kéne elmennem - vigyorogva megforgattam a szemem, majd hozzá bújtam. Éreztem, ahogy elmosolyodik. - Na szóval, Doug, a nagybátyám most érkezett haza Mexikóból, és nálunk az a hagyomány, ha valaki hosszas utazásból tér vissza, vagy látogatás céljából, mindenkinek otthon kell lennie. Így hát nekem is. - magyarázta. A szél felerősödött, én pedig igyekeztem elnyomni a remegést. Persze James észrevette. - Fázol? - egy percig szorosabban ölelt, aztán annyira elhúzódott, hogy meg tudjon csókolni. Utána összekulcsolta ujjainkat, és egy dörgés kíséretében visszaindultunk. Ahogy sétáltunk egy sötét alakot véltem felfedezni. Hevesen vert a szívem, de rájöttem: nincs ok az aggodalomra. Vagyis... szeretném azt hinni. 

- Szia Tom! - köszöntem színlelve az örömöt. Még mosolyogni is próbáltam, de csak egy grimasz sikerült. 

- Ti most akkor jártok? - semmi sziasztok, vagy cső, esetleg helló, egyszerűen belecsapott a közepébe. 

- Igen! - feleltük egyszerre Jamesszel, mire Tom összeszűkült szemekkel méregetett minket, szája egy vonallá préselődött. 

- Remek! - vonyította rekedten. Én eddig azt hittem nem igazán érdekli a szerelmi életem, pontosabban az eddig nem létező szerelmi életem, sőt, az életem. De úgy tűnik, tévedtem. A mosoly immár jött magától, erre a gondolatra. James keze derekamra csúszott, és magához vont, így nyomatékosítva, hogy igen, tényleg járunk, és hogy idegesítse Tomot, aki be is kapta a horgot. Dühösen fonta össze karjait mellkasán. 

- Hmm... egy focista, és egy két ballábas csaj. Érdekes párosítás. - a fenébe! A lélegzetem kihagyott. Ezt bosszúból csinálta? Elnevettem magam. 

- Tom, te milyen vicces vagy! - zavartan néztem Jamesre, aki hála az égnek, tudta, hogy csak poénkodott. Hát sajnos nem. Csak neki nem szabad tudomást szereznie erről. Még nem. James elengedett. 

- Én most lelépek, dumáljatok nyugodtan - közölte. - Holnap találkozunk. - adott egy csókot számra, ezzel is hergelve Tomot. Miután elment, felvezettem Tomot a szobánkba. Becsuktam az ajtót, és durván fogalmazva nekiestem. 

- Figyelj, Tom. Azzal nincs bajom, hogy visszavágsz Jamesnek, de könyörgöm, ne így! Az életemet teszed kockára.

- Az életedet? Haha! Meg fognak ölni? - hangosan nevetett, a könnye is kicsordult. 

- Nem, de korántsem lenne egyszerű. Kérlek, Tom! - befejezte a vihogást, és vállat vont. 

- Jó - közömbösen nézett körbe. Nem volt elragadtatva, de ugyanakkor tetszett neki a szoba. - Minden fal más színű. Ez... furcsa. Furcsa, de jól néz ki. - az én bátyám soha nem tanulmányozta a falak színét. Mi történt vele? Bizarr. Pár perccel később távozott. Ekkor tűnt fel, hogy Alex sehol. Még mindig beszélgetnek? Bágyadtan dőltem ágyba. Már majdnem elaludtam, mikor Alex lépett be valamin nagyot mulatva. 

- Á, szia Rebella! - lesírt róla, hogy jókedve van. - Miújság? 

- Alex, történt valami? 

- Semmi. Csak annyi, hogy szerelmes vagyok. - mosolyogva huppant le az ágyra. Tekintete a falra révedt, ábrándozott. Sajnáltam, hogy ki kell zökkentetem. 

- Ma itt járt Tom. - a rózsaszín köd azonnal elpárolgott. Felvont szemöldökkel várta a folytatást. - Majdnem sikerült jól elbaltáznia mindent, de megoldottam. Beszéltem vele - kár, hogy először nem értette meg - és többször nem fordul elő. - Alex bosszúsan fújta ki a levegőt. Megrázta a fejét. 

- Remélem nem tesz több látogatást. Már az a kettő is sok volt. - mondta, és elvonult zuhanyozni. Amikor visszajött, behunyt szemmel kérdeztem:

- Lelkiismeret- furdalásom van. Hazudnom kell mindenkinek, de főleg Jamesnek. És ez nyomasztó érzés. Mert... mert... 

- Mert szereted - kipattant a szemem. - Értem én. Elég nehéz olyasvalakinek hazudni, akit szeretünk... - nem szóltam semmit, de egyet értettem vele. Ideje szembesülnöm a ténnyel: szeretem Jamest. Oké, eddig is szerettem, de akárhányszor arra került sor, hogy azt gondoljam: szeretem, mindig megálltam. Mert nem engedhettem szabadjára a gondolataimat. Mindig tudtam kontrollálni, de most le kell döntenem a falakat, és ha nem is nyíltan, de legalább belül kiabálhassam: Szeretlek James! 

Rövid rész, de nem baj. :/ :D