24. fejezet - Bezárva

Ah...

Zsófi, hagyjál már. xddd

Ennyit nyüstölni, hogy írjak már. 

De örülök. :) 

Itt a kövi. 

GR. <3

(nem kapcsolódik, de nem érdekel. xd)

http://www.youtube.com/watch?v=-iOGAF1CZVs

24. fejezet - Bezárva

Nagy nehezen kivonszoltam magam, Alexxel együtt. Persze igyekeztem arra gondolni, hogy James is ott lesz, de Sophie mindig elvitte a csöppnyi kedvemet is. Minden esetre műmosolyt erőltettem az arcomra, és elhatároztam, hogy jó kedvvel nézem végig a filmet. De sajnos - vagy mégsem? - közbezavart egy meglehetősen furcsa körülmény. 

- Bella! - hallottam a folyosó végéről egy kiabálást. Megfordultam. Fogalmam sem volt, ki lehet az, nem hasonlított egyik "focis társamra" sem. De tudja az álnevemet... Összezavarodtam. 

- Alex, te menj csak, én megnézem, ki az - mondtam. 

- Biztos? - bólintottam. Lassan elindultam. A felismerés már ott motoszkált bennem, de nem mertem bevallani magamnak sem. Aztán megbizonyosodtam róla. 

- Tom? - hűltem el. Egy teljesen más ember állt előttem. Levágott haj, a mai srácokhoz illő póló, és ez esetben nem fekete farmer. Egy piercinget sem láttam, a tetkóját eltakarta. Büszkén mosolygott, ahogy végigmértem. 

- Tetszik? - kérdezte, és pördült egyet. 

- A régi Tomként is szerettelek, már amikor nem - fintorgott, mire felnevettem -, de jobban nézel ki. Viszont... mi történt? 

- Megismertem egy lányt. 

- Gondoltam. De ha tetszel neki, akkor mért kellett megváltoznod? 

- Nem ő kérte. Én akartam. És valljuk be őszintén, tényleg jobban áll a stréberfiú kinézet. Oké, mindketten tudjuk, hogy a legkevésbé sem látszom strébernek. Szexi vagyok. - ámuldozást mímelve legyezgettem magam, mintha el akarnék ájulni. Komolyabbra vettem egy kicsit a hangulatot, és így szóltam: 

- Akkor elmondod miért jöttél, vagy csak ez volt az oka? - Tom megrázta a fejét. 

- Részben ez is. De a fő ok az, hogy... Na jóóó, kíváncsi voltam a reakciódra. - vallotta be. Hangosan nevettem. Néhány percig még beszélgettünk a lányról, aki elcsavarta a bátyám fejét, és mindketten továbbálltunk. Majdnem a saját szobámba mentem, de eszembe jutott, hogy filmet nézünk. Útközben összefutottam Sophieval. Megforgattam a szemem. 

- Nyugi, most nem keresztbe tenni jöttem. Habár megtehetném - gúnyosan mosolygott. Viszonoztam, majd összefontam mindkét karomat a mellkasomon. - Na szóval. Gyanús vagy nekem. És nem tetszik, hogy James veled jár. De tudod, ezek a dolgok nem tartanak örökké. 

- Ahogy a ti kapcsolatotok sem tartott. - ezt muszáj volt. Dühében elvörösödött, de lenyelte a békát. 

- Bár nagyon ellenszenves vagy, mégis azt ajánlom, tartsunk tűzszünetet. James kedvéért. - a kezét nyújtotta. Haboztam. Mi van, ha ez egy csel? Ha csőbe akar húzni? Összeszűkült szemekkel bámultam rá, de végül megadtam a derekam. Egy esélyt mindenki megérdemel. Elfogadtam az egyezséget, és kezet ráztunk. 

- Akkor, mehetünk is együtt vissza, nem? - vigyorgott. Félmosollyal válaszoltam. Nem szólt semmit, amíg egy ajtóhoz nem értünk. Kérdően meredtem rá. 

- Megjöttünk? - kérdeztem. 

- Aha. Ja, te nem is tudod. Átköltöztünk ide. De csak mára. - kinyitotta az ajtót, és intett, hogy menjek be. Valami nem stimmelt. Teljes sötétség uralkodott, fény sehol. Harsány nevetés csendült fel, egy eőteljes lökést éreztem. A földön landoltam. Sophie rám csukta az ajtót, és bezárta. Felpattantam. Megpróbáltam kinyitni, nem sikerült. 

- Sophie! Engedj ki! 

- Arra várhatsz! Pápá, Bella. - hallottam, ahogy eltopog. Aztán a cipőkopogások egyre távolodtak. Egy ideig még dörömböltem, de minden erőlködésem mindhiába való volt. Hát persze! Nem kellett volna megbíznom Sophieban. Én és a hülye esélyadásaim... 

A sötét falat bámulva ültem az ajtót támasztva. Kiabálni nem akartam. Fölösleges. Helyette számolgattam a hajszálaimat, és reménykedtem, hogy valaki erre jön. Ebben az egy dologban biztos voltam. Hiszen olyan nincs, hogy senki nem jár erre egész álló nap. Felsóhajtottam. Visszagondoltam az itt töltött időre. A hazugságaim. Már most szégyelltem magam, pedig még elég sok volt hátra. A szoba feketesége és komorsága engem is mély depresszióba rántott. Semmi másra nem tudtam gondolni, hogy mi lesz, ha egyszer minden kiderül. Amikor az egész illúzió a porba hullik. Amikor Isabella Awards nem lesz többé ugyanaz, hanem visszacsöppen Rebecca Conroy unalmas, üressé vált életébe. Akaratom ellenére, de könnybe lábadt a szemem. Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy a gondolat megszállta az elmém.: ha James számára eloszlik a valósnak hitt kép rólam, visszamenekül Sophiehoz, aki jót nevet a markában. És boldogan élnek, míg meg nem halnak. Megborzongtam. Az nem történhet meg! Lassan eldőltem a földön, fontosnak éreztem, hogy egy kicsit kikapcsoljam az agyam. Még mielőtt nekiláttam volna a bárányok számolásának, elnyomott az álom. 

- Hogy tehetted ezt? Mondd, mért kellett egyáltalán idejönnöd? Csak fájdalmat okoztál mindenkinek! Hazudtál! Soha nem bocsátok meg neked! Hallod? Hallod? - James az arcomba üvölt, a könnyeim hullanak. Abban a pillanatban, Sophie odalép, megcsókolja Jamest, az pedig visszacsókol. Ne! Kiáltom magamban, de a torkomon egy hang sem jön ki. 

- Lám, lám, a kis hazug. Van igazság ezen a Földön. James már az enyém, te meg egy kis senki maradsz. Örökre. Örökre. Örökre...

Örökre, örökre, örökre. 

Verejtékezve riadtam fel. Hangosan fújtam ki a levegőt. Te jó ég! Álmodtam? Álmodtam! Hála Istennek. De nem könnyebbültem meg. Sőt, az a nyomasztó érzés egyre jobban kezdte felemészteni az egész lényemet, kivert a víz, rázott a hideg. Hirtelen meggondolásból felálltam, és újra ütni kezdtem az ajtót. A torkom kapart, szomjas is voltam, a gyomrom is megkordult. Vajon mióta lehettem odabent? Pár perce? Pár órája? Vagy éjszaka van? Lehet, hogy észre sem vették, hogy eltűntem? 

- Bella! - hasított a levegőbe a nevem. Minden reménysugár felkapcsolódott bennem, a szobát is világosnak éreztem. Egy pillanatra... - Bella! 

- Itt vagyok! - válaszoltam, amilyen hangosan csak bírtam. 

- Bella - a kilincs mozgott, de ellenállt, a zár nem engedett. - Vár egy kicsit, mindjárt visszajövök. - James volt azt. Nem tudtam örülni, mert a szomorúság teljesen elkábított. Soha nem tett jót nekem a sötétség. Mindig negatív dolgok jutottak róla eszembe, ez most sem történt másképp. És akkor a zár meglazult, James feltépte az ajtót. A fény eljutott a bensőmig, minden bánatom elszállt, hisz ott állt előttem James, aki szeret. Még. A nyakába ugrottam, és erőszakosan csókoltam meg. 

- Sophie tette, igaz? - bólintottam, majd újra megcsókoltam. Végre kiszabadultam. De, kedves olvasóm, tudod, mi a legrosszabb az egészben? Hogy visszavágytam... Egyedül maradhattam a gondolataimmal, és ez jó érzés volt, még akkor is, ha egy egész háború zajlott le abban a kicsiny helyiségben. Bennem. A hazugságaim veszekedtek velem, tűzként jártak át, aminek az lett a vége, hogy este valóban belázasodtam...

Úristeeeeeeen, el se hiszem, hogy sikerült megírnom. :D

Zsófi, köszönöm, hogy ösztönöztél

Hahaha, már küldheted is a fejezetet! :DD

De azért még egyszer köszi. Nélküled nem tartanék itt. :) ♥

23. fejezet - Hír otthonról

Hűha!

Itt is régen jártam. Ahogy Zsófi mondta, augusztus elsején volt utoljára rész, ami... hát... nem mostanság volt. A mai nap folyamán úgy döntöttem, hogy folytatom. 

Hatalmas elszántság kellett, meg ösztönzés, amit persze, hogy Zsófitól kaptam meg:) (Folyamatosan cseszeget, hogy írjam már. xd) Szóval, az ő kedvéért itt a 23. fejezet. 

 Ja, és a rövidsége miatt bocs, de még vissza kell zökkennem. 

:)

http://www.youtube.com/watch?v=17ozSeGw-fY

23. fejezet - Hír otthonról

Hallottam James hangját magam mögött, de nem fordultam vissza. Sophie még csak ma érkezett, de máris galibát okozott. Remélem egyszer meg tudom tőle kérdezni, miért volt jó neki leönteni. Mert hogy nem véletlenül csinálta, az biztos. Lenyugtattam magam, mire felértem. A pólóból nagy nehezen kiszedtem az óriási foltot. Dörzsölgettem, hátha megszárad, közben melltartóban ültem az ágyon. Lepergett előttem az egész nap. Nehezemre esett elhinni, hogy Sophie tényleg James volt barátnője, és hogy tényleg itt marad. Azt reméltem, hogy mindjárt felébredek, és kiderül: még az iskola sem létezik, nemhogy Sophie. De akkor James sem... Összezavarodtam. A folt még mindig nem száradt meg, és kezdtem rájönni, hogy vagy másik felsőt veszek fel, vagy ma már nem megyek ki sehova. Az ajtón kopogtak. Biztos csak Alex. Kitártam az ajtót. Hát persze... miért gondoltam, hogy Alex az, amikor ő nem szokott kopogni. Fülig elvörösödtem, amikor James vigyorogva mért végig. Magától beljebb lépett. Teljesen ledermedtem, pedig már rég fel kellett volna vennem valamit. De nem ment... James fogva tartott a szemével. Megköszörültem a torkomat, és végre sikerült elkapnom a tekintetemet. Az ágyon heverő póló után nyúltam, de James hirtelen magához rántott. Őrületesen zavarba jöttem, azt sem tudtam, hogy reagáljak, ő sem szólt semmit. A csönd nem volt kínos, sőt, csak eléggé feszengtem. De akkor közelebb hajolt, illata elbódított, térdem remegni kezdett. Lassan csókolt meg. Libabőrös lettem, végre felengedtem egy kicsit. Arra ocsúdtam fel, hogy ott állok, mellettem James, az ajtóban Sophie leesett állal. Hogy került ide? 

- Ti meg mi a francot csináltok? - került önkívületi állapotba Sophie, közben villámokat szórt a szeme, természetesen felém. Azonnal magamra ráncigáltam a leöntött felsőmet, és meglepetésemre megszáradt. 

- Hogy tehetted ezt, James? Én bíztam benne, hogy rendbe tudjuk hozni a kapcsolatunkat. Letelt az idő! A szünetnek vége! Hozzám tartozol! - kiabált Sophie, James mellkasát püfölve. Ő finoman eltolta magától, és kijelentette: 

- Te beteg vagy. 

- Neem. Kettőnk közül te vagy a beteg. Szeretlek. Mért nem érted meg? 

- És te mért nem érted meg, hogy én már nem szeretlek téged? - Sophie arca vöröslött, látszott rajta, hogy mindjárt felrobban. Amennyire csak tudtam, hátráltam, mert megfordult, és közeledett. 

- Azt sem tudod, hogy kell focizni - vádolt meg. És az volt a legrosszabb, hogy egyet értettem vele... Lesütöttem a szemem. - Nem érdemled meg Jamest, te hülye lotyó! - azzal megemelte a kezét, de James megakadályozta, hogy megüssön. Elakadt a lélegzetem. - Ne érj hozzám! Vagy tudod, mit? Egész nyugodtan. Ha gondolod, átmehetünk a szobámba - elhűltem. Mintha semmi sem történt volna, úgy próbálta ölelgetni az ellenkező Jamest. Ezt nem hiszem el. Bolondokházába kerültem. Megcsörrent a telefonom. A kijelző nagybetűkkel mutatta: Tom. Lehet, hogy ezt nem kéne hallaniuk az előttem civakodó személyeknek. 

- Na jó, jobb lesz, ha most elmentek - kiabáltam túl a veszekedést. Sophie prüszkölt egyet, grimaszolt, és elment. 

- Bella... - sóhajtott James. 

- Te is - mondtam jelentőségteljesen. Nagy nehezen kiment. Éreztem, hogy Tom valami fontosat akar mondani, mert még mindig rezgett a kezemben a kicsi mobil. Igyekeztem higgadtságot erőltetni magamra. 

- Szia Tom - szóltam bele - Mi a helyzet? 

- Becca. Vagyis... Bella. Anya mindenképpen fel akar hívni, hogy hol vagy. Készülj fel rá! Meg akarnak látogatni. 

- Tessék? - derült égből villámcsapás. Jó Isten! - Hogy beszéljem le róla őket? 

- Találj ki valamit. De most le kell tennem. Szia. 

- Tom? Tom!? - idegesen dobtam le a készüléket az ágyra. Topogtam a talpammal, és a körömrágáshoz folyamodtam. Farkasszemet néztem a telefonnal. Kész örökkévalóságnak tűnt, amíg végre zenélni kezdett a kedvenc együttesem, és az Anya név jelent meg a kijelzőn. Vártam egy kicsit, hogy ne legyen feltűnő. 

- Szia anya - köszöntem - Hogy vagy? 

- Én is ezt kérdezem tőled. Mióta elmentél itthonról, egyszer sem beszéltünk. Apáddal már kezdjük azt hinni, hogy elszöktél valami fiúval.

Kínosan nevettem, pedig tudtam, hogy viccnek szánta. 

- Csak... nagyon elfoglalt vagyok. 

- De azért van egy kis időd a szüleidre, nem? Mit szólnál hozzá, ha meglátogatnánk? - köpni, nyelni nem bírtam, pedig nagyjából felkészültem erre a kérdésre. Húztam az időt, a fölösleges szavakkal, amikor eszembe ötlött valami. 

- Anya, figyelj. Az a helyzet, hogy ebben az iskolában nem engedélyezik az efféle... látogatást. 

- Az meg hogy lehet? 

- Komolyan veszik a tanulást. Így nem engedik, hogy bárki is kizökkentsen minket. 

- És ha beszélnék az igazgatóval? 

- NEM! Úgy értem, felesleges lenne. Sajnálom. De azért én rákérdezek. Ha sikerül valamit elérnem, szólok. Viszont most mennem kell. Szeretlek, anya. 

Kinyomtam. A tenyerem leizzadt a beszélgetés közben. Remélem anyáék elfelejtik ezt a dolgot, különben nekem végem... Minden szempontból.

***

Nem sokkal később Alex elvarázsoltan lépett be. Gondolom "összemelegedtek" Chrissel. 

- Chris? - kérdeztem mosolyogva. Szerelmesen felsóhajtott, majd bólintott. 

- Olyan aranyos. És kedves - ajkába harapott, és rádőlt az ágyra - Na és itt mi történt? 

- Pont melltartóban flangáltam, mikor megérkezett James... - hangosan felsikított. 

- És? 

- Nincs és. Sophie megjelent. Persze elkezdett veszekedni, Tom is hívott, meg anya is, meg akartak látogatni, de azt hiszem, lebeszéltem őket - hadartam. Alex felvonta a szemöldökét. 

- Pedig alig telt el egy óra - kuncogott, majd elkomolyodott - Biztos, hogy nem állítanak be váratlanul? - megvontam a vállam - Akkor csak reménykedünk... Mindegy. Tíz perc múlva megint megyünk filmet nézni. Jössz? - elgondolkodtam. Ott lesz James, aminek örülök, de valószínűleg Sophie is... Nem volt sok időm eldönteni, úgyhogy egész egyszerűen feldobtam egy érmét, amit a fiókban találtam. Nagy szerencsétlenségemre írás lett, vagyis mennem kellett. Csodás. 

Sorry, tényleg, de fáj a fejem, és sok idő után most írok először. Remélem a következő fejezet már könnyebben fog menni, és hosszabb is lesz. :)

Se rész, se semmi.

Helló!

Most egy ideig megint nem lesz rész. 

(Eddig sem volt...)

Nyaralni megyek, és amúgy sincs kedvem írni. Nem untam meg, de elakadtam. 

Úgyhogy semmilyen formában nem lehet várni tőlem jelentkezést, fejezetet meg főleg. 

Sajnálom. 

Bár, ha jobban belegondolok, mégsem, mert senki nem olvas. xdd

Nem szemrehányás volt egyébként, ez az igazság.

Úgyhogy VISZLÁT!

Ha hazajöttem, esetleg lehet, de csak lehet, talán, írok egy részt.

BYE!

22. fejezet - Új lány

Helló akárki! Nem volt rész, egy kis ideig, mivel valamiért nem volt erőm írni, hétvégén meg apumnál laktam. xd Most itt a 22. 

Egy kicsit rizsázni fogok, elnézést. 

Na szóval, eddig néha elég szomorú voltam, mert nem kaptam túl nagy elismerést, sőt, semmilyen visszajelzést. Ez lehangolt. DE: ráébredtem, hogy magamnak írok, így nincs értelme mindig ezen idegeskedni.  Tehát eddig sem könyörögtem a kommentekért, ezután sem fogok. 

Na nem jártatom a számat, aki olvassa, az olvassa, köszönöm, aki nem, az meg nem. :D

+

Most ritkábban lesznek részek, mivel a kezem miatt alig gépezhetek. (nincs eltörve, vagy ilyesmi, csak egy pukli van rajta, amit elvileg ki fognak operálni. wtf?!)

Jó olvasást. :)

http://www.youtube.com/watch?v=XL2Uzz4j01s

22. fejezet - Új lány

Másnap mosolyogva nyitottam ki a szemem. Csodás reggelre ébredtem: a nap sütött, ahogy láttam, egy fekete felhő nem éktelenkedett az égen. Szombat volt, ezért különös öröm töltött fel. Elnyomva egy ásítást, felkeltem. Korábban ébredtem a kelleténél, de legalább lezuhanyozhattam, és nem kapkodva vethettem be az ágyat. Igyekeztem nem felébreszteni Alexet, aki magára húzva az egész takarót, aludt. Hosszasan tusoltam, majd szép sorban kapkodtam a ruhákat magamra. Miután végeztem, odasétáltam az ablakhoz, és teljesen kinyitottam. A nap simogatni kezdte a bőrömet. Az idő átfordult esősből, igazi nyárba. Alex forgolódott, és nyöszörgött is. Lerúgta magáról a kissé vastag takarót, és nyújtózkodva így szólt:

- Mióta van ilyen kánikula? - morcosan ült fel, haja szanaszét állt, ellentmondva a gravitációnak. Válaszképpen felnevettem, aztán becsuktam az ablakot. - Jó kedved van ma reggel. Mi az oka? - megdörzsölte a szemét, felkapta a földön heverő takaróját, felugrott, majd hozzám vágott egy párnát. Nem feleltem az előző kérdésére, Jamesre gondoltam. A párna ütésére összerezzentem.

- Nem tudom. - vállat vontam. Ekkor kopogtak. Míg Alex az ágyát rendezgette, én szélesre tártam az ajtót. A mosoly kiült az arcomra. James szintén vigyorgott, kisfiúsan, csábítóan. Biztos voltam benne, ha Alex nincs ott, megcsókol, de nem tette. Belemerültem az ábrándozásba, közben ajkát fürkésztem. Elnevette magát.

- Van egy sejtésem, mire gondolsz. - súgta a fülembe. Éreztem, ahogy hangjától libabőrős leszek, és arcomon átfut a vörösség. Alex csak egy biccentéssel fogadta, már vonult is a fürdőbe. James bejött. Az ajtó halk csattanással csukódott be. Jamestől csak pár centi választott el, gyorsan meg is szüntette, és megcsókolt. Egy-két perc múlva Alex megköszörülve a torkát, ezt mondta:

- Már harmadjára szakítom félbe a lélegeztetést, ami talán már nem is az... Sajnálom. - bűntudatot mímelve tette csípőjére a kezét. - Na, indulhatunk reggelizni? - kérdezte. Én leszegett fejjel álltam, James pedig nevetett. Kézen fogott, és kivezetett a szobából. Szótlanul kaptattunk az ebédlőig, egymás kezét fogva, néha-néha egymásra nézve. Nem is kellett több. Mindenki fáradtnak tűnt, akadt, aki nem is méltatta magát annyira, hogy megreggelizzen. Hát igen, szombaton ki ne akarna egy kicsivel többet aludni? Vagy inkább, jóval többet. Én nem éreztem magam sem álmosnak, sem kimerültnek, Jamesnek köszönhetően áradt bennem az energia. Reggeli után kilátogattunk a pályára, Ashley jóvoltából. Többen némán ücsörögtek a fűben, élvezték a napsütést, többen a labdával játszadoztak. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy ezúttal fordult a kocka, és nem Alex próbált Chris közelébe férkőzni, hanem fordítva. Vigyorogtam, miközben néztem, hogy Chris követte Alexet, de sosem sikerült "egymásra találniuk". Milyen érdekes... Nemrég még legjobb barátnőm mesterkedett Chris becserkészésen, most meg ő teszi ugyanezt Alexxel.

- Chris megőrül Alexért - közölte James. Biztosan észrevette, hogy őket bámulom. Rákaptam a tekintetem. - Emlékszel, amikor elestél az ebédlőben? - lehajtottam a fejem, nem igazán szerettem visszaidézni. Bólintottam. - Azóta folyton csak róla beszél. Az idegeimre megy. De azt hiszem, én is az övére. - értetlenül néztem rá. Ő is mindig Alexről beszél? Fülemhez hajolt, imádtam, amikor ezt csinálta. - Csak nálam te vagy a téma. - elmosolyodott. Közeledett, hogy megcsókoljon, de egy hangos lánysivítás közbeavatkozott.

- JAMES! - sikította. Egy alacsony, szőke hajú lány futott egyenesen James karjaiba, aki hökkenten állt mellettem. A csaj szorosan átkarolta Jamest. Nekem megannyi kérdés kavargott a fejemben. Ki ez a lány? Miért örül így Jamesnek? Talán a barátnője? A másik barátnője? Döbbenten néztem a jelenetet. A szőkeség ugrált örömében, míg James korántsem. De amikor meglátott, a mosoly lehervadt sminkkel telepakolt arcáról, és dühösen méregetett. 

- Te meg ki vagy? - kérdezte hidegen, jeges pillantással. Nagyot nyeltem. Hirtelen nem is tudtam mit válaszolni, minden bátorságom inába szállt. Nem arra számítottam, ami történt. James mellém lépett, megfogta a kezem, és határozottam kijelentette:

- Ő a barátnőm! - kihúzta magát, mintha erre büszke is lett volna. - Sophie, Bella. Bella, Sophie. Sophie a volt barátnőm, és még mindig nem értem, mit keres itt. - Sophie gúnyosan nézett Jamesre, majd vissza rám. A gúnyt felváltotta a gyűlölet. Remek! Féltékeny ex-barátnő. Nem akartam jobban szemügyre venni, inkább lesütöttem a szemem.

- Egy félénk csajjal van dolgod, James, remélem tudod. Eddig a belevaló csajokat bírtad. Mi van veled? Talán már csak az ilyen kis lotyóknak kellesz? - erre felkaptam a fejem. Még csak pár perce találkoztam ezzel a lánnyal, de már akkor biztos voltam benne: nem leszünk puszipajtások. Csendben maradtam.

- Bella nem lotyó. És sokkal belevalóbb, mint te valaha is leszel - Sophie sértődötten toppantott. - Na, miért vagy itt?

- Tudod, hogy az igazgató a nagybátyám. Ezért megengedte, hogy én is itt lehessek a nyár hátralévő részében. - Mr. Baker Sophie nagybátyja? Ez valami vicc? És ő is... itt fog lakni? Te jó ég!

- Szuper! Már csak ez hiányzott. - mormogta James az orra alatt. Sophie természetesen hallotta, és megint toppantott egyet, fújtatva . Sophie tud focizni? Első látásra nem nézném ki belőle, de eddig sem ítélkezem senki felett. Akármilyen ellenszenves is az illető. És valljuk be, nálam biztosan jobban rúgja a bőrt. James még mindig fogta a kezem, Sophie pedig továbbra is engem bámult. Kénytelen voltam elfordítani a fejem, mert már kezdett nagyon kellemetlenné válni a helyzet. A többiek kiabáltak, hogy mindenki azt csinál, amit akar, szabad foglalkozás van.

- Én most elmegyek kipakolni. Addig barátkozzatok a gondolattal. - kedvességet próbált színlelni, de nem sikerült neki. Jamesre kacsintott, majd eltipegett. Felfordult a gyomrom. James szembefordult velem. 

- Figyelj, ne haragudj miatta. Még mindig azt hiszi, együtt járunk, pedig már rég nem. Még tavaly nyáron jöttünk össze. Mr. Baker hozott össze minket. Vagyis, ő csak bemutatott egymásnak egy focimeccsen. Akkor még egész normálisnak tűnt... - ahogy visszaemlékezett a vele együtt töltött időszakra - mert szerintem arra gondolt -, beleborzongott. - Sétálunk egyet? - kérdezte. Bólintottam. Szóval most még egy lánnyal bővült a csapat. Lehangolt a tudat, hogy James bármikor úgy dönthet: inkább Sophie kell neki. Persze nevetségesnek tartottam, mert bíztam Jamesben, és amúgy sem beszélt róla nagy lelkesedéssel, de... ki ne félne? James észrevette, hogy csöndes vagyok.

- Mi a baj? - állt meg, és fordult velem szembe.

- Semmiség, csak... egy kicsit megijedtem Sophietól - felnevetett. - Nem abban az értelemben! Hanem... attól, hogy itt van. Hogy téged felkavart az érkezése. - értetlenül nézett. Elengedte a kezem. Ajjaj. Ez rosszat sejtet. Lesütöttem a szemem, szívesen visszaszívtam volna az előbb elhangzottakat.

- Bella. Ha nem is lennénk együtt, még akkor sem kavart volna fel. De együtt vagyunk. És nekem csak ez a lényeg. - halványan elmosolyodtam, és tekintetem összefonódott az övével. Ajkunk majdnem összeért, de az említett ismét magas hangját nyomatékosítva közeledett felénk.

- Csatlakozhatok? - meg sem várva a választ, ami természetesen nem akart lenni, szó szerint közénk furakodott, és ragaszkodott hozzá, hogy velünk sétáljon tovább. Megforgattam a szemem, de igyekeztem visszafogni magam. Sophie rázendített az élménybeszámolójára. Elmesélte Jamesnek az utolsó találkozásuk óta, mi történt. James próbálta finoman lerázni, de nem értett egy célzást sem. Vagy csak jól leplezte, és engem akart idegesíteni. Sikerült elérnie, hogy James és én alig pár percet tudjunk csak eltölteni kettesben. Amikor visszaértünk, már mindenki az ebédlőben volt, a hangulat nem változott. Néhányan csorgatták a nyálukat Sophie látványára. Legalább egymás mellett tudtunk ülni Jamesszel, de még így is mellém ült, Alexet kitúrva a helyéről. Ő nem vette zokon, mivel így Chris mellé került. Egy falatot sem ettem, az étvágyam teljesen elment. James kérdezgetett, miért nem eszem, de mindig ugyanazt mondtam. Se kedvem, se étvágyam. Amilyen feldobódottan keltem ma reggel, olyan kedvtelenül fogok lefeküdni ma este. És vége sincs a napnak. Azt kívántam, bár vége lenne. Éreztem, hogy az elmaradhatatlan ex-barátnő fenekestül fel fogja forgatni az iskola életét, de ami a legfontosabb, féltem. Féltem, mert az ilyen lányok mindenre képesek azért, hogy visszakapják a volt fiújukat. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy nem is hallottam miről beszélnek a többiek. Viszont egy valamit elkaptam: délután filmet akarnak nézni. Sophie azonnal felkiáltott, hogy ő mindenképp ott lesz. Nem kéne megfutamodnom, és boldogan kéne James karjaiba fészkelnem magam az elhúzott sötétítőfüggönyök adta mozihangulatban, de most szívesebben választottam az előbbit.

***

Alex rá akart beszélni. Akármennyire erőlködött, nem tágítottam. Elmagyaráztam neki az okát. Ő lázasan készülődött, és azon kattogott, vajon Chris is ott lesz-e, és ha igen, hol fog ülni, mert ő a közelében akar lenni. Amikor távozott, összekuporodtam az ágyon, és az egész takarót magamra terítettem. Melegem is lett, mivel több, mint tíz fokot ugrott ma a hőmérséklet. Kizártam a külvilágot, szorosan lehunyt szemekkel akartam elaludni, de véletlenül sem ment. Ráadásul kopogtak. Örültem is, meg nem is. Ha nem tudok aludni, mi mást csináljak? De azért még szívesen maradtam volna a külvilágtól elzárva. Ha elmében is... 

- Miért nem jöttél te is? - James aggódva figyelte reakciómat. - Sophie miatt? - hevesen bólogattam. Bent magához ölelt. - Ha te nem vagy ott, én sem akarok. - ez felettébb jól esett, végre kicsit felszabadulhattam. James maradt, egészen vacsoraidőig. Beszélgettünk, ugrattuk egymást, pár órára elfelejtettem Sophiet.

Kézen fogva indultunk az ebédlőbe. Sophie mosolya azonnal eltűnt, mikor meglátott minket. Jóval éhesebb voltam már, hiszen az ebédet szinte kihagytam. Megleptem magam azzal, hogy egy joghurtot is kértem. Először ahhoz fogtam hozzá. 

- Bella. - szólt Sophie. Hangosan felsóhajtottam, majd odafordultam. Akkor jöttem rá, mit is akart. Az egész joghurt rám ömlött. A székemet hatalmas csikorgással toltam hátra. - Hoppá! Bocsi. - ártatlanul vigyorgott, mintha bánná, amit tett. Fittyet hányva mindenre elrohantam. Talán mégsem volt jó ötlet az a joghurt...

21. fejezet - Ti most akkor jártok?

Huhh, most egy hétig nem is volt rész...

Igen, nyaralás. 

Ééééééééééés én nagyon örülök, hogyha az első évadnak vége, még folytatódik! :D Imádom írni!:D

Na befogom! ^^

21. fejezet - Ti most akkor jártok?

Jamesszel együtt az étvágyam is visszajött. Vacsoránál degeszre ettem magam. James csak nevetett rajtam, persze kedvesen. Mellette ültem, Ashley elfoglalta a saját helyét, Jason mellett. Ma mindenki egy kicsit tovább maradt, elvégre péntek van. Beszélgettünk, vagyis inkább ők beszélgettek, én kimaradtam a csevegésből. Jobban mondva a kiabálásból, meg a röhögésből. Ashley elsütött pár faviccet, amin Alex nevetett egyedül, azért, hogy ne égjen akkorát. James is jót mulatott, de egyszer csak felállt. Mielőtt távozott volna, lehajolt, és a fülembe súgta:

- Félóra múlva legyél a pályán! - és elment. Egy kicsit gondolkoztam, vajon miért, de aztán vállat vontam. Úgyis megtudom, nem? Pár perccel később én is elindultam. Ugyan nem telt el fél óra, de kezdtem magam egy kicsit unni. Felsiettem az Alexszel közös szobánkba, a telefonomat babráltam. Amikor a kijelzőn lévő órára pillantottam, sietősen pattantam fel, mert már túl is léptem azt a fél órát. Feltéptem az ajtót, és nagy léptekkel mentem Jameshez. Szerencsémre még nem volt ott, tehát nem jön rá, hogy késtem. Bár ha rá is jönne, sem történne nagyobb tragédia. Azt hiszem, kellett volna hoznom egy pulcsit is. Mivel már eléggé sötétedett, a szél is fújt és néhány villám futott végig az égen, libabőrös lettem. Furcsa, hogy mióta randiztam Jamesszel, rossz idő van. Ekkor valaki gyengéden megfogta a csuklóm. Tudtam, hogy nem Harry az, mégis felsikoltottam. Megfordultam. James állt előttem, aggodalmas arccal. 

- Miért ijedtél meg? - kérdezte. 

- Ööö... én csak... - elcsuklott a hangom, lesütöttem a szemem. 

- Harry megint próbálkozott, igaz? - felnéztem szemeibe, amelyek már sokkal közelebb voltak hozzám, mint azt hittem. A tekintete kényszerített az igazságra, még ha nem is akartam. Kelletlenül bólintottam. Felszisszent. Izmai megfeszültek, igen, dühös lett. 

- De nem történt semmi. Tényleg. Leráztam. - szerencsém, hogy elhitte, különben megy és újra beveri a képét, amit meg is érdemel, de most nem ezért hívott. Legalábbis szerintem. James valamennyire lenyugodott. - Na és, miért hívtál? 

- Csak el akartam magyarázni, a távollétem okát. Mert hallottam, hogy nagyon hiányoztam neked - kacsintott, persze elviccelve. Felnevettem. - Lehet többször kéne elmennem - vigyorogva megforgattam a szemem, majd hozzá bújtam. Éreztem, ahogy elmosolyodik. - Na szóval, Doug, a nagybátyám most érkezett haza Mexikóból, és nálunk az a hagyomány, ha valaki hosszas utazásból tér vissza, vagy látogatás céljából, mindenkinek otthon kell lennie. Így hát nekem is. - magyarázta. A szél felerősödött, én pedig igyekeztem elnyomni a remegést. Persze James észrevette. - Fázol? - egy percig szorosabban ölelt, aztán annyira elhúzódott, hogy meg tudjon csókolni. Utána összekulcsolta ujjainkat, és egy dörgés kíséretében visszaindultunk. Ahogy sétáltunk egy sötét alakot véltem felfedezni. Hevesen vert a szívem, de rájöttem: nincs ok az aggodalomra. Vagyis... szeretném azt hinni. 

- Szia Tom! - köszöntem színlelve az örömöt. Még mosolyogni is próbáltam, de csak egy grimasz sikerült. 

- Ti most akkor jártok? - semmi sziasztok, vagy cső, esetleg helló, egyszerűen belecsapott a közepébe. 

- Igen! - feleltük egyszerre Jamesszel, mire Tom összeszűkült szemekkel méregetett minket, szája egy vonallá préselődött. 

- Remek! - vonyította rekedten. Én eddig azt hittem nem igazán érdekli a szerelmi életem, pontosabban az eddig nem létező szerelmi életem, sőt, az életem. De úgy tűnik, tévedtem. A mosoly immár jött magától, erre a gondolatra. James keze derekamra csúszott, és magához vont, így nyomatékosítva, hogy igen, tényleg járunk, és hogy idegesítse Tomot, aki be is kapta a horgot. Dühösen fonta össze karjait mellkasán. 

- Hmm... egy focista, és egy két ballábas csaj. Érdekes párosítás. - a fenébe! A lélegzetem kihagyott. Ezt bosszúból csinálta? Elnevettem magam. 

- Tom, te milyen vicces vagy! - zavartan néztem Jamesre, aki hála az égnek, tudta, hogy csak poénkodott. Hát sajnos nem. Csak neki nem szabad tudomást szereznie erről. Még nem. James elengedett. 

- Én most lelépek, dumáljatok nyugodtan - közölte. - Holnap találkozunk. - adott egy csókot számra, ezzel is hergelve Tomot. Miután elment, felvezettem Tomot a szobánkba. Becsuktam az ajtót, és durván fogalmazva nekiestem. 

- Figyelj, Tom. Azzal nincs bajom, hogy visszavágsz Jamesnek, de könyörgöm, ne így! Az életemet teszed kockára.

- Az életedet? Haha! Meg fognak ölni? - hangosan nevetett, a könnye is kicsordult. 

- Nem, de korántsem lenne egyszerű. Kérlek, Tom! - befejezte a vihogást, és vállat vont. 

- Jó - közömbösen nézett körbe. Nem volt elragadtatva, de ugyanakkor tetszett neki a szoba. - Minden fal más színű. Ez... furcsa. Furcsa, de jól néz ki. - az én bátyám soha nem tanulmányozta a falak színét. Mi történt vele? Bizarr. Pár perccel később távozott. Ekkor tűnt fel, hogy Alex sehol. Még mindig beszélgetnek? Bágyadtan dőltem ágyba. Már majdnem elaludtam, mikor Alex lépett be valamin nagyot mulatva. 

- Á, szia Rebella! - lesírt róla, hogy jókedve van. - Miújság? 

- Alex, történt valami? 

- Semmi. Csak annyi, hogy szerelmes vagyok. - mosolyogva huppant le az ágyra. Tekintete a falra révedt, ábrándozott. Sajnáltam, hogy ki kell zökkentetem. 

- Ma itt járt Tom. - a rózsaszín köd azonnal elpárolgott. Felvont szemöldökkel várta a folytatást. - Majdnem sikerült jól elbaltáznia mindent, de megoldottam. Beszéltem vele - kár, hogy először nem értette meg - és többször nem fordul elő. - Alex bosszúsan fújta ki a levegőt. Megrázta a fejét. 

- Remélem nem tesz több látogatást. Már az a kettő is sok volt. - mondta, és elvonult zuhanyozni. Amikor visszajött, behunyt szemmel kérdeztem:

- Lelkiismeret- furdalásom van. Hazudnom kell mindenkinek, de főleg Jamesnek. És ez nyomasztó érzés. Mert... mert... 

- Mert szereted - kipattant a szemem. - Értem én. Elég nehéz olyasvalakinek hazudni, akit szeretünk... - nem szóltam semmit, de egyet értettem vele. Ideje szembesülnöm a ténnyel: szeretem Jamest. Oké, eddig is szerettem, de akárhányszor arra került sor, hogy azt gondoljam: szeretem, mindig megálltam. Mert nem engedhettem szabadjára a gondolataimat. Mindig tudtam kontrollálni, de most le kell döntenem a falakat, és ha nem is nyíltan, de legalább belül kiabálhassam: Szeretlek James! 

Rövid rész, de nem baj. :/ :D

Csak egy villámbejegyzés.

Hellóóóóóó!

Szóval, most nem vagyok otthon, de ezt muszáj kiírnom. 

Gondolkoztam azon, hogy mi lenne ha lenne 2. és 3. évad is?

És arra jutottam, hogy LESZ.

Már ki is találtam, miről fog szólni. :) 

Persze még nem biztos, de úgy néz ki, mégis biztos.xd

Na akkor, csak ennyit akartam! 

(L)

Nem lesz rész.

Nyaralás miatt a blog ideiglenesen felfüggesztve! 

20. fejezet - Hol vagy?

Kerek szám!

20. fejezet, yeeees! :D

20 résszel ezelőtt kezdtem a történetet. 

Fogalmam sem volt, hogy idáig eljutok. De tényleg.

Jó kedvem van! Csütön repül haza tesóm, kérdéses, de szombaton lehet hozzánk jön.(ez elég komplikált helyzet most.xd) Vasárnap Keriékhez go. Csak kár, hogy akkora mondanak végig rossz időt. Mire hazajövök, megint 30 fok lesz!

Köszönöm, hogy a szerencse sosem szegődik mellém.! 

♥

20. fejezet - Hol vagy?

Egész éjjel sújtott a vihar. Én persze nem tudtam aludni, félig ez miatt, félig James miatt. Még mindig nehezemre esett elhinni, hogy ő és én... Hogy én és ő... De mi van akkor, ha nem? Manapság már nem kérdezi meg a srác, hogy járunk-e, hanem csak együtt vannak. Én nem is várom el, meg semmi ilyesmi. Ez az egész nekem olyan...furcsa. Oldalra néztem, pont akkor villámlott, közvetlenül utána dörgött, Alex pedig forgolódni kezdett. Nem ébredt fel, továbbra is elmerülhettem a gondolataimban. Már amennyire el tudtam. Visszapörgettem az egész randit, minden egyes kis részletet. Közben el is feledkeztem a viharról, ami nem bírt elvonulni. Hirtelen lecsukódott a szemem, álmos lettem, de nem aludtam el, csak jóval később, amikor már hajnalodott.

Arra ébredtem, hogy Alex rázza a vállam. 

- Anya, hadd aludjak még egy kicsit. - nyöszörögtem. Alex nevetése rántott ki az álom kapujából. 

- Ha anyád lennék, már pakolhatnánk össze - megdörzsöltem a szemem, kóvályogva felültem. Elnyomtam egy ásítást. - Kapd össze magad. Reggeli, aztán órák. Ma mennünk kell. Már azt hittem, megadják nekünk a  mai napot is. - csalódottan sóhajtott, aztán jelzett újra, hogy keljek. Fáradtan másztam ki az ágyból, azt hiszem, most tényleg nem aludtam ki magam. Kiszedtem pár ruhát a szekrényből, magamra aggattam, elvégeztem a szokásos teendőket, és már indultunk is. Eszembe villant James. A szívem máris kétszer gyorsabban vert, ahogy arra gondoltam, mindjárt látni fogom. Elharaptam egy mosolyt, és tovább sétáltam Alex mellett. Azonban amikor beléptünk az ebédlőben, nem láttam sehol Jamest. Kétségbeesettem kerestem a szememmel, de sehol nem találtam. Nincs itt. Legörbült ajakkal ültem le Alex mellé, és néztem a kiválasztott reggelit, amihez hozzá sem akartam nyúlni. Alex megveregette a vállam.

- James miatt, igaz? - bólintottam. Szóval neki is feltűnt: James nem tartott velünk. Ahogy mindenkinek. Viszont egyedül én bánkódtam, a többiek észre se vették. Korgó gyomorral mentem az órákra. Úgy éreztem, hiába vagyok éhes, egy falat se menne le a torkomon. Reménykedtem, hogy James előkerül, de se híre, se hamva nem volt. Történt valami vele? Vagy...mégis kirúgták, csak nekem nem mondta el? Az nem lehet! Paranoiás vagyok, igen, azzá váltam, mióta itt vagyok. Mondhatni megváltoztam. 

- Ms. Award, megosztaná velünk is, mi érdekesebb, mint az óra? Én megértem, hogy szeret rajzolni, de nem itt! - förmedt rám az egyik tanár, akinek a nevére sem emlékeztem. Az órára tényleg nem figyeltem, helyette rajzolni kezdtem kérdőjeleket, felkiáltójeleket, eléggé kidíszítve. 

- Elnézést. - motyogtam az orrom alatt, és abbahagytam a firkálgatást. Amikor megszólalt a csengő, fellélegeztem, de tudtam, hogy nincs vége. Ráborultam a padra, egy-két percig megpróbálkoztam az alvással, de mikor kudarcot vallottam, újra felkaptam a tollat, és folytattam, amit félbehagytam. Mindenki a folyosón tartózkodott, egyesek kimentek a pályára levegőzni, de én bent maradtam. James hiánya alaposan elrontotta a kedvem. Kizárt, hogy kirúgták. Akkor magától ment haza? Ez is kizárt. Hiszen imád itt lenni. Csak elképzeléseim lehettek, és ez megőrjített. Mindig is gyűlöltem a bizonytalanságot. Megrettentem, mikor hangosabban, mint az előbb, felsivított a második óra kezdetét jelző csengő. Beözönlöttek a srácok, és persze Alex is. Nem ért váratlanul, hogy James megint nem jelent meg. Hátranéztem, a Chris melletti hely üres volt, űrt hagyva maga után. Hogy fogom túlélni ezt a napot?

***

Mosolyra húzódott a szám. Ma először. Felpattantam, véget ért a nap iskola része. Siettem a menzára, hátha megérkezett James. De nem. Hol vagy James? Hol vagy? Már megint nem ettem semmit. A kanállal kavargattam a levest, közben tenyerembe hajtottam fejem, rákönyökölve az asztalra. 

- Hé, Bella, ne legyél már ilyen...hmm...hogy is kell mondani? Szomorú! - bökte meg a vállamat az egyik oldalamon ülő Ashley. (aki még mindig fiú!!) Megvontam a vállam. - Hát, nem tudom hol van James, de biztos vagyok benne, hogy ha tudná mennyire hiányzik neked, már rég itt lenne. - nevetett, és szájába vett egy hatalmas falatot. Viszonoztam a bökést, de nagyobb erővel, és nem egy ujjal, hanem az egész tenyeremmel. - Áú! - röhögött tele szájjal. Elfordítottam a fejem, undort színlelve. Hangosan csámcsogott, és még hangosabban nyelt egyet. Ezt direkt csinálta? Most aztán végképp elment az étvágyam. - Egyébként tudja valaki, merre jár James? - kiáltotta Ashley hangosan. Mindenki megrázta a fejét. Senkinek nem szólt? És ha történt vele valami? Á, James meg tudja magát védeni. Ha engem meg tudott, akkor magát is.

Miután végeztünk, a szobánkba vonultunk. Alex a hasát fogva dőlt le az ágyára.

- Lehet, túl sokat ettem... - terült el. Én is elfeküdtem, de nem akartam sokáig lustálkodni. 

- Hányni fogsz? - kérdeztem a falat tanulmányozva. 

- Nem hiszem. - kinéztem az ablakon, láttam, megint gyülekeznek a felhők fölöttünk. Dörgött is egyet az ég, de ahogy tegnap, most nem ért ide ilyen gyorsan. Vagy nem is fog. Ki tudja. 

- Kaptunk leckét? - ültem fel ásítva. De nem jött válasz. Alex máris elaludt. Visszahuppantam, de én nem Aludtam. Pedig rám férne. 

Felkeltettem Alexet, aki morogva káromkodott. Én azon kattogtam, lemenjek-e, vagy sem. El vagyok tiltva - aminek felettébb örülök -, de attól nem, hogy megnézzem. És mi van, ha James most tér vissza? Semmi esetre sem akarok róla lemaradni. Már ha így lesz. 

Hát nem így lett. James nem érkezett meg, és nem történt meg a nagy egymás nyakába borulás. Bár...ez csak a filmekben van. Unottan figyeltem a meccset, majdnem elaludtam, de nem azért, mert egyáltalán nem érdekelt. Mert alig aludtam valamit az éjjel. A szemhéjaimat ólomsúlyúnak éreztem. Szerencsémre az edzésnek hamarabb vége lett, mert eleredt az eső. Alex úgy húzott fel a padról. Hát igen, nem szoktam hozzá a nem alváshoz. Alexék előre mentek, én csak visszatartottam volna őket. Erős ujjak kulcsolódtak össze a csuklómon. Először azt hittem James az, mosolyogva fordultam meg, de amikor megláttam, kivel is állok szemben, halkan felsikoltottam. 

- Harry, mit akarsz?

- Most nincs itt Superman, hogy megvédjen - kitéptem szorításából a kezem, ami fájt is, de nem törődtem vele. Hátrálni kezdtem, de megint elkapott. Elhúzódtam tőle.

- Mikor érted már meg, hogy azt akarom: hagyj békén?! Mért olyan nehéz ezt felfogni? 

- Nem nehéz. Csak tudod én nem akarom felfogni. - nevetett, és megfogta a karom. Rángatni kezdtem, de nem értem el vele semmit. Éreztem, hogy James nem fog váratlanul betoppanni, és jól elverni Harryt. Ezért is féltem annyira. Elterveztem: hagyom, hogy biztos legyen magában, így majd biztos nem fog olyan szorosan fogni. Igazam lett, elengedett, én pedig kihasználva a helyzetet, ellöktem. Elrohantam. Csak az ajtónk előtt álltam meg. Vártam egy kicsit, mire nem zihálok annyira. Nem szeretném, hogy Alex megtudja a dolgot. Beléptem, de legjobb barátnőm nem volt bent. Megpróbáltam elfelejteni az előbb történteket, és összegömbölyödve az ágyon, álomba merültem.

- Bella - hallottam egy suttogó, lágy hangot egészen közelről. Pár pillanatig úgy gondoltam, álmodom. - Bella. - de itt már tudtam, hogy nem. Kinyitottam a szemem. Kellett néhány másodperc, míg kitisztult a látásom. És akkor értettem meg... James mellettem guggolt, mosolyogva. Én is elmosolyodtam. Felültem, ő pedig mellém. 

- Hallom, hiányoztam - mondta kisfiús vigyorral. Ashley! Hirtelen ez a név ugrott be először, de attól még nem biztos, hogy ő volt. Lehetett Chris is. Vagy Alex. Vagy... James hüvelyk- és mutatóujjával felemelte az állam, kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. Arca közeledett az enyémhez, végül ajkunk találkozott. Közelebb húzódtam hozzá, átkaroltam a nyakát, ő átölelt. 

- Khm! - köszörülte meg a torkát pár perc múlva Alex. Alex? Hogy került ide? Azon nyomban elváltunk egymástól Jamesszel. Elpirulva hajtottam le a fejem. Alex felnevetett. 

- Akkor én... most megyek. Este találkozunk. - állt fel James. Bólintottam. Lazán kisétált. 

- Jól elmerültetek a csókolózásban, ha még azt sem vettétek észre, hogy bejöttem. - nevetett. Felkaptam egy párnát, és hozzávágtam. Aztán és is elnevettem magam.

___________________

Zsófi, köszönöm, hogy segítettél! :)

Nélküled még tuti nem lennék kész.

Te vagy a Tanácsadóm, ezért hálás vagyok! 

♥♥♥

Ez egy rövid köszönetnyilvánítás akart lenni. Tudod, miről beszélek - vagyis, írok -. :DD♥

19. fejezet - Randi

Jó cím, ugye? *-* 

Július 10, gyere már! 

Nagyon izgulok! :D

Mindjárt 20. fejezet!

:)

19. fejezet - Randi

- Milyen bizonyíték? - kérdezte Mr. Baker. Megforgattam a szemem. 

- Csak nézze meg. - Alex és én "kényszerítettük", hogy jöjjön el velünk a médiaszobába. Minden bizonnyal kapni fogunk ezért, sőt, én még a kiszökésemért is. De nem számít. Most nem. Mr. Baker megrökönyödve nézte végig azt a részt, ami bebizonyította: Jamesnek semmi köze az egészhez. Diadalittas vigyorral az arcomon néztem, ahogy a magas férfi megvakarja a nyakát. 

- Azt hiszem, a tanácskozáson mégsem James lesz a téma. De beszélnem kell vele is. És önökkel is. Ms. Anderson, nem gondoltam volna, hogy képes kiszökni a médiaterembe, csakis ezért... Ms. Award, önnek pedig már van a rovásán. A múlt éjjel. - lesütöttem a szemem, de az örömömet nem tudta szétrombolni. James maradhat, ez a lényeg. De azért még hallani akartam. 

- Szóval, Jamest nem rúgják ki? - Mr. Baker megrázta a fejét. Magamban tomboltam, ugrándoztam, a szívem nekilódult, alig vártam, hogy elújságoljam Jamesnek a hírt. De nem így lett. Együtt mentünk el hozzá. Mr. Baker előttünk állt még az ajtóban is. Mikor James kinyitotta azt, Mr. Baker megköszörülte a torkát. 

- Nos, Mr. Johnson, kiderült az ártatlansága. Maradhat. - elmosolyodtam, de az igazgató nem láthatta. James rám nézett, majd Alexre, és végül vissza rám. 

- Köszönöm - mondta. - De hogyan...? 

- Ezt a lányokkal megbeszéli. Most viszont velem jönnek. - ez így is, úgy is elkerülhetetlen lett volna. Utánabaktattunk. Az irodában leültünk, Mr. Baker állva maradt. - Ms. Anderson, mivel most történt először ilyen, nem kap büntetést. Elmehet. - Alex felállt, ráncos homlokkal rám nézett és kiment. - Ms. Award. Először kiszökik egy fiúval éjszaka, aztán meg ellopja a kazettát? Milyen büntetést is adjak? - borostáját vakargatta egy pillanatig, de gyorsan kigondolta - Meg is van! Nincs fociedzés, két teljes hétig! - majdnem felpattantam és megöleltem Mr. Bakert. Ehelyett szomorúságot tettetve úgy tettem, mintha nagyon rosszul esne... Ha tudná, mennyire hálás vagyok neki! Mielőtt felálltam, egy valamit még megkérdeztem:

- És...Harryt kirúgják? 

- Nem. 

- Hogy? De...ő csinálta az egészet, ráadásul Jamesre hárítva! 

- Lehet, de Harry nagyon jó játékos. 

- James is. A legjobb! - Mr. Baker ennyire szereti Harryt? Nem lehetett meggyőzni. Oké, nem rúgják ki Harryt, de Jamest sem. Az utam rögtön hozzá vezetett. Remélem, Alex még semmit nem mondott el neki. Mert ha igen, nincs okom odamenni. És én szeretnék. James széles mosollyal fogadott. Alex nem járt nála, én mondtam el neki. 

- Köszönöm, hogy bíztál bennem - suttogta. - Tényleg köszönöm. Figyelj csak, Bella. Mi lenne, ha...szóval ha, randiznánk? - egy kicsit váratlanul ért a dolog, nem számítottam erre. James a reakciómat figyelve mosolygott. 

- Az...jó lenne. - olyan halkan mondtam, hogy még én is alig hallottam. - De...hogy oldjuk meg? 

- Csak bízd rám. - néhány percig még beszélgettünk, de aztán visszavonultam Alexhez. Nem aludt, csak feküdt az ágyon, mint egy darab fa. Amikor rám nézett, rögtön tudta, hogy valami megint történt. 

- Randizni hívott. - ő is kérdezősködött, itt mégis milyen módon tudnánk mi randizni, de elmagyaráztam neki, hogy én sem tudom. Alex természetesen örült a meghívásnak, sőt, először majd' kiugrott a bőréből. Már tavaly is célozgatott, hogy lehetne már fiúm. De akkor még csak tizenöt éves voltam, nem hiányzott. Ha nem ismerem meg Jamest, most sem hiányozna. 

Később mindenki reggelizett. Én és Alex érkeztünk utoljára. Legjobb barátnőm kuncogott, miközben kiválasztotta a reggelijét. 

- Mi van? - kérdeztem félig vigyorogva, de próbáltam komolynak látszani. 

- Téged néz - biccentett hátrafelé. Éreztem, hogy elvörösödtem. Alexnek nem is kellett mondania, kiről beszél, tudtam... Zavarba hozott az egész helyzet, ezért meggondolatlanul kapkodni kezdtem a tálcámra mindenfélét, sietősen elindultam, aminek az lett a vége, hogy megbotlottam, és teljes erővel előre estem. A tálca három méterrel előrébb csúszott, de természetesen az narancslé kiborult és az egész rám ömlött. Nevetés harsogott fel, de abban a pillanatban el is hallgatott. Fülsüketítő székcsikorgás jött a közelből, majd két alak tornyosult felém. Addigra már sikerült ülésbe tornáznom magam. Egy erős kéz fogta meg a karom és húzott fel a földről. James. A másik, Chris, felkapta a tálcát, és mindenestül kidobta a kukába. 

- Jól vagy? - kérdezte James. Szégyenlősen bólintottam. Körülöttünk mindenki feszült figyelemmel követte az eseményeket. James csak most engedte el a karom. Láttam, hogy Alex is odasiet hozzánk. Lenéztem, pólómat ragadó narancslé itatta be, hajamra is jutott egy kevés, és ahogy kinyújtottam a nyakam, húzni kezdte valami. Odanyúltam, kitapogattam egy frissen szerzett sebet. Jaj ne! Egy kicsit véres lett a kezem, de beletöröltem egy szalvétába, amit Alex nyújtott oda nekem. Megszédültem ugyan a vér látványára, de nyugodt maradtam. Levegő be, levegő ki, nem nagy ügy!

- Jobb lesz, ha felviszem Bellát. - mondta Alex. És akkor...Chris is Alex egymásra néztek. Nem tartott sokáig az egész, csak öt másodpercig, mégis elnyílt szájjal néztem. Jó Isten! Alex és Chris... - Mehetünk? - fordult felém Alex, tetőtől-talpig elpirulva. Halkan köszöntem Jamesnek, aztán tényleg elindultunk. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni a sebet a nyakamon és a ragacsos pólómat. 

- Szóval... egymás szemébe néztetek! - hangomból ki lehetett venni a meglepődést, az örömöt, az izgatottságot. 

- Aha... de semmiség. - legyintett. 

- Semmiség?! - értetlenül csóváltam a fejem, mi ütött Alexbe? Eddig bármit megadott volna akár egy pillantásért. - Már nem érdekel? 

- Jobban, mint hinnéd... - lehajtotta a fejét, és beelőzött. Utána mentem, már-már futottunk, olyan gyorsan sétált. Míg én lezuhanyoztam és átöltöztem, ő hozott ragtapaszt. Félretoltam a száradó hajamat, és rásimítottam. Csak reméltem, hogy a hajam eltakarja. Leégettem magam. Ilyenkor mért nincs egy gomb sem, amivel visszapörgethetem az időt, és megváltoztathatom a múltat? Csak egy kis részletet... 

Alexet nehezen, de rábeszéltem, hogy menjen vissza reggelizni. Kellett egy kis egyedüllét...

A mobilomat nyomogattam, amikor kopogtak. Ledobtam a kicsi készüléket, feltápászkodtam, és odamentem az ajtóhoz, hogy kinyissam. James volt a látogatóm, kezében egy tál étellel. 

- Hogy érzed magad? 

- Hé, nem autó ütött el - gyenge poén, de James eleresztett egy mosolyt. 

- Még jó - belépett. - Éhes vagy? - mosolyogva bólintottam, ő pedig átadta nekem a telepakolt tálcát. Pirítós, két szendvics, müzli, alma, narancslé. 

- Köszönöm - préseltem ki magamból, a torkom akadályozta, hogy beszéljek, ezért is suttogtam. - Maradsz...? - folytattam volna, de elcsuklott a hangom. James hófehér fogai kivillantak, sajátjával fogva tartotta a tekintetemet. Csak egy-két perccel később néztem másfelé, ültem le és kezdtem el enni. James is kényelembe helyezte magát, végig engem fürkészett. Nem győztem nem elpirulni, vagy zavarba jönni. Miért is marasztaltam? Előbb még egyedül akartam lenni. Nem tehetek róla, ha James a közelemben van, azt sem tudom, mire gondoltam tíz másodperccel ezelőtt. Ez mikor alakult ki? Mióta zavar össze a közelsége, mióta ver a szívem gyorsabban ha látom? Tehát igaz a mondás? A gyűlöletet és a szerelmet egy hajszál választja el egymástól. Talán velünk is ezt történt? Beleszerettünk a másikba, pedig nem is olyan régen még ki nem állhattuk egymást. Vagyis... én biztosan. A reggelit leöblítettem a narancslével, és felálltam. 

- Még egyszer köszönöm - James felugrott, kivette a kezemből a tálcát. Legyintett egyet. Mielőtt távozott, ezt mondta:

- Fél nyolcra legyél a pályán. 

- De ugye...ez most "legális"? - felnevetett. 

- Persze. - és már ott is hagyott.

***

Hatkor újra megmostam a hajam, körülbelül fél óráig zuhanyoztam, feltúrtam a szekrényemet, amit Alex nevetve nézett végig. Régen is bírta, ha ideges voltam, vagy izgultam. Csak az nem fordult még elő, hogy egy randi miatt izguljak, mert még sosem randiztam, hiába vagyok tizenhat éves, nem volt barátom, nem csókolóztam... Egészen addig, amíg James meg nem csókolt. Újabb fél órába telt, míg kiválasztottam a megfelelő ruhát. A fésűt végigfuttattam hajamon, a sminkelés eszembe se jutott. De Alex intézkedett. Felkent egy kis szájfényt a számra, sok szerencsét kívánt, és utamra engedett. A lábam remegett, imádkoztam, hogy senki se vegyen észre. Az ajtóhoz érve megálltam. Végignéztem magamon. Rendben, semmi gond, ez csak egy randi. Jól nézel ki! Remegő ujjakkal tettem a kezem a kilincsre. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, dörgött egyet az ég, a felhők kezdték eltakarni a napot. Tetszett a jelenet. Egy sötétszürke felhő maga mögé taszította a fényes gömböt, de az megtalálta a rést, ahol csak egy sugár, de ki tudott törni. Utána a nap irányított, ismét átvette a hatalmat, amire egy hangos dörgés volt a válasz. Feleszméltem, továbbindultam. A pályán rögtön kiszúrtam Jamest, ahogy zsebre tett kézzel állt, alatta elterült egy pléd, meg... mi is? Megfordult, milliókat érő mosolyát vette elő, és odasétált hozzám. Hogy lehet, hogy nincs barátnője? Vagy van, csak én nem tudok róla? Adott egy puszit az arcomra, az orromba azonnal befészkelte magát az illata. Elmagyarázta, mit is fogunk csinálni. Voltaképpen piknikezni, de nem a szokásos módon. Nincs kosár, amiben sorakoznak a jobbnál jobb kaják, nincs romantikus zene, nincs kis DVD lejátszó, amin filmet nézünk. Csak ketten... Semmi más. Feltűnt, hogy az izgalom és idegesség páros elszállt, feloldódtam. Beszélgettünk, nevettünk, megtudtunk egy csomó mindent egymásról. Megkérdeztem, miért nincs kép róla egy magazinban sem, hogy mik a tervei a jövőre nézve, és hogy mióta focizik. És teljesen eltérő válaszokat kaptam, mint amikre számítottam. Nem akar újságokban szerepelni, nem szereti a túl nagy felhajtást, komoly tervei vannak, az érettségi után főiskolára megy. És a foci...amióta csak járni tud. Kár, hogy én nem mondhattam ugyanezt. Kár, hogy nem tudok focizni. Elszomorított ez a gondolat, mint mindig, de ugyanakkor örültem, mert nem csak a foci közös bennünk. Az sem, de erről csak én és Alex tudunk. Az ízlésünk megegyezik a zenében, a filmekben, némelyik könyvben is. Amikor épp elmerültünk a Harry Potter témában, az ég immár hatalmasat dörgött. Összerezzentem, pár pillanat múlva vízcseppeket éreztem a karomon és a hajamon. James megfogta a kezem, felrántott, közben megint dörgött, és azt hiszem villámlott is. A plédet otthagytuk, futásnak eredtünk. James nem engedte el a kezem. Behúzódtunk a pályán lévő kis épület mögé, ami a szertár volt. Ott nem ért el bennünket az eső. 

- Te reszketsz. Félsz? - suttogta James, miközben mutatóujját végighúzta libabőrős karomon. Nem tagadom, soha nem szerettem a vihart. Ami most már az volt, mert minden ötödik másodpercben villámlott és dörgött, ami morgáshoz, néha csikorgáshoz hasonlított. Halványan elmosolyodtam, most jöttem rá, hogy mindketten eláztunk. James elsimított egy arcomhoz ragadt tincset, és... megcsókolt.