13. fejezet - Az én hősöm

13. Jeee. Tök jó! (Y) 

Ééééééés holnap osztálykirándulás! <33

13. fejezet -  Az én hősöm

Alex figyelmeztetése ellenére elmentem este vacsorázni. Már egy nap után is untam, hogy nem mozdulok ki, teljesen oktalanul. Vagyis, ezt csak én és Alex tudjuk. Egy kicsit mindenki meglepődött a jelenlétemen, de hamarosan megszokták. A szokásos helyünket foglaltuk el, természetesen közel Chrishez. Alex most is reménykedett, hogy talán ez lesz az a nap, amikor végre beszélgethetnek. Harry is ott ült, nem is olyan messze tőlem, amitől elfogott a szorongás. James pontosan velem szemben volt, egy féloldalas mosollyal üdvözölt, amit furcsának tartottam. Azért visszamosolyogtam. 

- Bella, hogyhogy lejöttél? - kérdezte James pár perccel később. Felkaptam a fejem. Az előbb még nem Chrissel húzták egymás agyát? 

- Untam a pancser falakat. - idéztem fel a napközben elhangzott mondatát, csak egy kicsit másképp. Először fintorgott, de aztán nevetett rajta. 

Másnap reggel Alex megint morgolódva indult el az órákra. Nem figyeltem rá, csak a nyöszörgését hallottam. Aki sokáig fent van, az viselje a következményeket. ( Hajnali kettőig beszélt Asheyel mobilon. Nagyon jóban lettek.) Mivel én sem aludtam túl sokat, ki akartam élvezni a lehetőséget. Sajnos megint felzavartak. Jamesre számítottam, azt gondoltam, megint ellógott. De nem vele álltam szemben. Harry kihívó tekintete fogadott. 

- Te meg mit keresel itt? - ezerszer inkább Jamessel beszélgettem volna, mint vele. Már a gondolattól is felfordult a gyomrom. 

- Inkább kit. Téged - kacsintott. Ezzel a kacsintgatással már az őrületbe kergetett. - Beengedsz? - kérdezte. Azt fontolgattam, hogy nemet mondok, de én hülye, mégsem tettem. Nyájasan megköszönte és beljebb lépett. 

- Milyen otthonos - jegyezte meg. - Olyan...lányoknak való. - feltűnően hangosan csaptam be az ajtót, de nem vette észre. Miután befejezte a felfedezőtúráját, rám nézett. Meghátráltam az arckifejezését látva. Közelebb lépett. 
- Mire készülsz? - riadtan hátráltam. Elnevette magát. Karját előre lendítette, és egy pillanat alatt magához rántott. Mondanom sem kell, hogy mit tett. Megcsókolt. Azonnal el akartam húzódni és jól pofon vágni, de nem hagyta. Ráadásul szörnyű volt... Undorító. Valahogy sikerült kiszabadítanom magam szorításából, és megpofozni. Ezzel csak azt értem el, hogy feldühítettem. Csak durvábban kapott a karom után, amikor futni akartam. A lábamba fájdalom hasított, nem szoktam hozzá a futáshoz. Harry a falhoz nyomott. Csókolgatni kezdett, amitől hányingerem támadt. 
- Engedj el! Hagyd már abba! - kiabáltam, de befogta a szám. Beleharaptam a kezébe, amire felordított, és egérutat hagyott, persze nem önszántából. De még mielőtt kinyithattam volna az ajtót, újra elkapott, és rádöntött az ágyra. Megpróbáltam leszállni, de megakadályozta. - Hagyjál, Harry! Nem hallod? Engedj el! Harry! - sikoltoztam. Már kezdtem feladni, a könnyeim eleredtek. - Kérlek. - suttogtam utolsó próbálkozásul, de nem hatottam meg. Amikor tudatosult bennem, hogy voltaképpen mit is fog csinálni, újra felkiáltottam. - Segítség! Segítsen valaki! - a hangom rekedten csendült fel. - Engedj el! - és akkor az ajtót hatalmas dühvel tépték fel. 
- Te rohadék! - hörögte James. Lerántotta rólam Harryt. Reszketve ültem fel. A megmentőm beverte a támadóm orrát, úgy, hogy a vér csíkokban száguldozott az arcán. Eltorzult arccal morgott valamit. - Hordd el magad innen, te mocskos szemétláda, különben nagyobbat is kapsz. - fenyegette James.
- Ezért még megfizetsz Johnson. - motyogta és elment. James megértően viselkedett, odajött hozzám, majd átölelt. Összekönnyeztem a pólóját, amitől egy kicsit zavarba jöttem, de nagyobb gondom és kisebb volt annál. 
- Köszönöm - rebegtem. - Ha te nem jössz... - elcsuklott a hangom, nem tudtam tovább folytatni. Elmosolyodott. 
- Szerencse, hogy most is meglógtam. - a szám sarka felfelé ívelt, mosolyogni akartam, de csak ennyi sikerült. A remegésem csak jó néhány perc elteltével hagyott alább. 
- Jól vagy? - tudakolta James. Bólintottam. Letöröltem a könnyeim. - Ezentúl nem hagyom, hogy a közeledbe férkőzzön. - jelenti ki. Nem tudom miért, de örültem, hogy ezt mondta. Hogy ilyen rendes velem. Igazán hálás voltam neki, amiért megmentett. Szó szerint. 

***

Alex feldúlva rohant be a szobába. 

- Rebb, minden rendben? Jól érzed magad? - dobta le táskáját a földre, aztán odasietett hozzám. 

- Persze. Kutya bajom. De honnan tudsz róla? 

- James mondta el. Nyugi, csak nekem. Megkért, hogy vigyázzak rád, amikor ő nem tud. - vigyázni rám? Mi vagyok én, egy ötéves? 

- Nem kell rám felügyelni, Alex. - legyintett egyet. Hát igen,  az én véleményem sohasem számít. 

- Az a szemét, remélem egyszer a háromszorosát kapja vissza. Tudtam én, hogy valami nem kóser vele. De azt azért nem gondoltam volna, hogy idáig fajul a dolog. Viszont James egy igazi Superman. Bárcsak belém lenne szerelmes. - értetlenül néztem rá. Bárcsak belé lenne szerelmes? Alex felugrott. 

- Ezt hogy érted? 

- Sehogy. Vedd úgy, hogy nem is mondtam neked semmit, oké? - felsóhajtottam. Beláttam, hogy semmi értelme kérdezősködni. 

- A világon semmit. - ismételtem. Az elkövetkező órákban végig csak a történteken járt az eszem. Ha James nem bukkan fel, ha nem lóg el, akkor Harry megerőszakol. Kirázott a hideg a gondolattól, és végtelenül hálás voltam az én hősömnek. Az én hősöm... 

Úgy döntöttem, lemegyek vacsorázni. Alex dorgált is érte, kiosztott, de nem törődtem vele. Nem fogok megijedni! Harry feldagadt orral ült a terem sarkában, teljesen egyedül. Szóval már mindenki tudja? Ezért pártolt el tőle mindenki? James megpaskolta maga mellett a széket, ezzel jelezve, hogy odaüljek. Mivel étvágyam nem volt, üres kézzel foglaltam el a James melletti ülőhelyet. Ez a szék eddig mindig Chris tulajdonában volt, soha, senki nem ült itt, csak ő. 

- Biztos vagy, benne, hogy jó ötlet itt lenned? - fordult felém James. Kipréseltem magamból egy mosolyt. 

- Igen. Figyelj, James - itt halkabbra vettem a szót. - tényleg nagyon köszönöm, hogy ott termettél és leszedtem rólam Harryt. Életem végéig hálás leszek neked. Te vagy az én hősöm. 

 Rövid, de lényeges  rész. Bocsi, de sietnem kell... :/

12. fejezet - Te?

Haladunk, haladunk. 12. fejezet, hmm. 

Lehet, hogy be is fogom egyszer fejezni a történetet? 

Jó lenne! ;) :D

[ Bella "szabadságot" kap. Pár napig ágyban kell feküdnie, amíg ki nem heveri állítólagos betegségét. Egy nem kívánatos személy meglátogatja Bellát. Tovább nő a feszültség, vagy oldódni kezdenek? ]

12. fejezet - Te?

Legjobb barátnőm felcipelt a szobámba. Intézkedett, hogy minél hamarabb lásson az iskolaorvos. A szavak kikívánkoztak belőlem, égették a bensőmet. Ki akartam kiabálni, hogy nem az vagyok, akinek hisznek, véget akartam vetni az egésznek. Már majdnem sírtam, amikor Alex és az ismerős nő beléptek az ajtón. 

- Ms. Award, túl beteges - aggodalmaskodott az orvos. - Reméljük nincs komoly baj. - azzal előhúzta a sztetoszkópját, meghallgatta, hogy lélegzem, el kellett mondanom, mit érzek és muszáj volt köhögnöm is. Végezetül a lázamat mérte meg. 

- Nos, azt hiszem túl sok stressz ért mostanában. Igazam van? - nézett rám. Bólintottam. - Van egy kis láza, de azt egy szempillantás alatt levisszük. - mosolygott. Nem viszonoztam, de ahogy láttam, nem is érdekelte. -  Néhány napig ne menjen sehova. - tanácsolta. Megetetett velem valami förtelmes pirulát, becsomagolt a takarómba és távozott. Amint elment, már húztam is le magamról a vastag, meleg takarót. 

- Rebella. Bocs, de összevontam. Mondd csak, tényleg sokat idegeskedsz? - ült le mellém Alex. Úgy viselkedett, mint a rendőr, aki épp most hallgatja ki a gyanúsítottat. 

- Azt hiszem, igen. Tudod, nem tesz valami jót nekem ez a hazudozás. - az utolsó szót olyan halkan mondtam ki, amennyire csak lehetett. Alex arca máris megenyhült. Vállamra tette a kezét. 

- Hidd el, hogy nekem sem. De nem parázom folyamatosan. Csak élem az életemet, még úgy is, hogy hazudnom kell rólad. - a szemem összeszűkült. 

- Hazudnod kell rólam? - Alex felnevetett. 

- Szerinted nem kérdezősködik rólad senki? - látszott rajta, hogy félig-meddig színjáték a nevetése, de jókedve majdnem rám is átragadt. - Körülbelül, már négy srác is érdeklődött. - felhúztam a szemöldököm, nem akartam elhinni. Barátnőm abbahagyta a nevetést, immár komolyan nézett a szemembe. 

- Neked nem tetszik valaki? - megráztam a fejem. - Komolyan? Senki? Még James sem? 

- Hogy jön ide James? - tereltem a témát. Alex felállt, zavartan pillantott az órára 

- Már ennyi az idő? Öö...van egy kis dolgom. - hazudott. Mindig ilyen, amikor hazudik. 

- Hé, Alex, ne csináld már. Alex! - de már ott is hagyott. Mért pont Jamest említette? Mi köze ehhez, Jamesnek? - vállat vontam. Ha most nem volt hajlandó elárulni, akkor később sem lesz...

***

Igazam is lett. Vacsora előtt Alex visszatért, de ahogy rákérdeztem a dologra, rögtön mennie kellett. 

- Hozok neked enni, oké? Várj meg! - ezt gondolom viccnek szánta, de se ő, se én nem nevettünk rajta. Idegesen csapta be maga után az ajtót. Mi lelte? Pár perc múlva vissza is jött, egy szendviccsel és egy kis üveg jeges teával. Letette elém. Látszólag az idegesség eltűnt róla, rendkívül nyugodtan kívánt nekem jó étvágyat. Kuncogva köszöntem meg, meg ilyen kedves még sosem volt. Valamiben sántikál. Biztos vagyok benne. 

Másnap nagy örömömre kihagyhattam az órákat. Alex mérgelődött is, hogy én lustálkodhatok, míg ő nem. Kiöltöttem rá a nyelvem. Ő sokkal rosszabbat tett, a középső ujját mutatta. 

- El fogsz késni. Bár, az eddig sem volt másképp. - vágtam vissza. Grimaszolt egyet, majd elment. Magamra maradtam. Fél óráig zenét hallgattam, de meguntam. Aztán csak forgolódtam. Aludni is próbáltam, nem ment. Egyszer majdnem sikerült, de kopogtak. Ki lehet az ilyenkor? Csak nem Mr. Baker? Remegő kézzel nyitottam ki az ajtót. 

- Te? - hűltem el. 

- Beengedsz? Nem akarok lebukni. - villantotta ki hófehér fogait James. Félreálltam, hogy be tudjon jönni. 

- Miért vagy itt? - kérdeztem tőle még mindig hökkenten. James elhelyezkedett Alex ágyán. 

- Nem akartam, hogy egyedül legyél. - egy pillanatra lebiggyesztette ajkát, aztán újra mosolygott. 

- Tényleg? De hisz, utálsz engem, nem? - elkapta a fejét, és kinézett az ablakon. Én is leültem. Alex és James összebeszéltek? Nem válaszolnak egy kérdésre sem. 

- Egyébként is, ma nincs kedvem tanulni. És szeretem a kihívásokat. - mondta James. - Na és, meddig nem jöhetsz "suliba"? 

- Csak pár napig. - James először sehogy nem reagált, de egy kis gondolkodás után megszólalt.

- Akkor mindennap lógjak el? - ezt furcsállottam. Minek akarna mindennap velem lenni iskolaidőben? Arckifejezésem láttán elvigyorodott. Én azonban nem követtem a példáját. 

- Mégis, miért beszélgetsz velem? - szegeztem neki a kérdést. Kíváncsian vártam válaszát. 

- Magam sem tudom... Egyszerűen csak... - a hangja elcsuklott. 

- Egyszerűen csak...? - csend. Több órának tűnt, amíg újra megeredt a nyelve. 

- Unom a sok pancsert. - valahogy nem ezt vártam tőle. Rájöttem, hogy ez a menő, bunkó stílus csak egy álca nála. Ezzel akarja elrejteni az...érzéseit. Mintha el akarna bújni előlük. Ahogy belenéztem a szemébe, láttam, hogy ő nem ilyen valójában. Ilyennek mutatja magát, de nem ez a valódi éne. Vajon miért épít maga köré egy falat, amely csak nagyon kevés ember előtt omlik le? Mi történhetett vele? 

***

Beszélgettünk. Mire kicsöngettek (mert ide is elhallatszik), addigra teljesen kihalt belőle a bunkó James. Én pedig elfelejtettem, hogy hogyan is viselkedett velem az elmúlt napokban. Hirtelen nem utáltam többé. 

- Rebella, nem tudod, hol volt James az órák alatt? - kérdezte Alex, miután kezembe adta az ebédemet. Tudtam, hogy tudja az igazat. - Itt volt, igaz? - a hallgatásom csak jobban fellelkesítette. - Úgy tudtam! Biztos voltam benne, hogy nem fogjátok sokáig utálni egymást. - ugrándozott. Ez nem vall rá. 

- Fejezd be! Attól még, hogy eldumáltunk, még egyáltalán nem biztos, hogy kedveljük is egymást. 

- Aha, etesd a kutyádat ezzel. Viszont én még mindig nem beszéltem Chrissel. - szomorodott el. 

- Eljön annak is az ideje. - ennél jobb biztatás nem jutott eszembe. Szegény annyira belezúgott. Lehet, hogy Chris is, csak egyikőjük sem elég bátor bevallani. Bármi előfordulhat. Ma reggel még nem hittem volna, hogy James jó fej is tud lenni, most meg már nem is utálom... Furcsa ez a világ, nem?

11. fejezet - Gyanú

11. fejezet. Szinte rekordot döntöttem, mert a 10. fejezetet nagyon nagyon nagyoooooooooon rég nem léptem túl. :D /Azon az egy blogon kívül, amit befejeztem.:)/ 

[ Az iskola igazgatójának egyre gyanúsabb az új tanuló, Isabella Award. Bellának a fülébe jut a dolog, ezért betegséget színlel... ]

11. fejezet - Gyanú

Szokás szerint most sem vehettem részt az edzésen úgy, ahogy a többiek. Persze nem is akartam, hisz fájt a lábam és a tehetségem is csak hazugság. Sőt, jelen pillanatban még saját magam is az vagyok. Bele kell törődnöm, hogy ez egy ideig így lesz, hacsak ki nem derül a nyár folyamán... Remélem, hogy nem... Mert ha igen, akkor beláthatatlan következményekkel számolhatok. Azt hiszem.
Észrevettem, hogy az igazgató, Mr. Baker is velünk tartott a mai edzésen. És engem fürkészett. Méghozzá elég idegesen. Na jó, talán nem is idegesen, csak...olyan érdekesen. Mintha azon gondolkozna, hogy miért csináltam magamnak azt a balesetet. Magamban felnevettem ezen a buta gondolaton. Ez már paranoia. Mondaná Alex, de igaza lenne... Túlságosan is félek. 

- Hé, Bella! - integetett Harry. Megforgattam a szemeim. Kacsintott egyet, majd belerúgott a labdába. Csakhogy nem úgy sikerült a dolog, ahogy akarta. Gondolom dicsekedni szeretett volna, de helyette jól orra esett. Kiengedtem egy apró nevetést, de meg is bántam, mert feltört a nagyobb is. Szegényt mindenki kiröhögte, ő meg csak pirulva állt fel, és porolta le magát. A számra tettem a kezem, hogy elfojtsam a még nagyobb, kikívánkozó nevetést. Szerencsémre tovább folytatták a meccset, már nem figyeltek rám. Csak akkor, mikor Harry felesett. Megköszörültem a torkom. Persze nem hallotta senki. 

A meccset nehezen tudták befejezni, mert Alex csapata nyerésre állt, és Ashley ezt nem bírta elviselni. Visszavágót követelt, de ha meg is engedik, csak holnap kerülhet rá sor. Ashley izzadtan prüszkölt fel, majd duzzogva hagyta el a játék színterét. Ezen egyedül én lepődtem meg, bizonyára a többiek már ismerték, ezért nem is kerítették neki túl nagy feneket. Csak páran maradtak még, Alex, James, Harry, Chris, Mr. Baker és én. James Chrissel beszélgetett, közben egymás hátát ütögették, Alex pedig Harryt gúnyolta. Hozzám is elhallatszott. Mr. Baker pedig felém vette az irányt. Egy kicsit megijedtem, de igyekeztem csitítani magamat. 

- Ms. Award segítsek felállni? - kérdezte, mikor odaért hozzám. A kezét nyújtotta. Elfogadtam, bár vonakodva. Csak remélni tudtam, hogy nem vette észre. 

- Hogy van a lába? - kérdezte. Haboztam. Nyeltem egy nagyot, mielőtt válaszoltam. 

- Köszönöm, jobban. - a férfi gyanakodva nézett végig rajtam, aztán ezt mondta. 

- Nem néz ki valami jól. Nem szeretne felmenni a szobájába? - azon gondolkoztam, ez vajon beugratós kérdés-e. Elképzeltem, ahogy kirúg a válaszom miatt. Ami természetesen...

- De igen. - közel álltam hozzá, hogy sikítsak, mert iszonyatosan zavarban voltam. És nem abban az értelemben. A hazugságaim miatt, már megint. 

- Nos, akkor nem állok az útjába. - eleresztettem egy halvány mosolyt, köszönetképpen. Ahogy hátat fordítottam, ki is fújtam a levegőt. Egyrészt a megkönnyebbülés miatt, másrészt a paranoia miatt. Még mindig ott motoszkált bennem, hogy valami nincs rendben. Talán Mr. Baker sejt valamit velem kapcsolatban. Lehet, hogy csak túlreagálom? Vagy simán csak beparáztam. Igen, minden bizonnyal ez történt, és Mr. Bakernek még csak eszébe sem jutott semmi ilyesmi. 

***

Tévedtem. Alex kétségbeesve rohant a szobánkba. 

- Bella, baj van! - csapta be maga mögött az ajtót. Kidülledt szemekkel néztem rá. Még soha nem tűnt ilyen idegesnek. Sürgetően néztem rá. - Amikor elmentem Mr. Baker irodája előtt, elcsíptem egy beszélgetést. Épp azt magyarázta, hogy nagyon gyanús vagy neki. Gyanús. És ez még nem minden. Utánad akar nézni egy kicsit. 

- Hogy mi van? - csúszott egy-két oktávval feljebb a hangom. Nehezen, de sikerült felállnom. 

- Nyugi, erre is van egy módszerem. - pórbált nyugtatni, pedig az előbb még ő volt ugyanebben a hisztérikus állapotban. 

- Mégis miféle módszer? Rá fog jönni, hogy Isabella Award nem létezik. Akkor aztán neked is, és nekem is végem! - kiabáltam. 

- Ha így üvöltözöl, akkor biztos így lesz. - beláttam, hogy igaza van, de a félelem csak jobban eluralkodott rajtam. Tehát nyomozni akar utánam. 

- És mi a módszer?  

- Betegség - először nem igazán értettem. De aztán leesett. Nevetségesnek találtam ezt az ötletet. Színleljek betegséget? Attól még ugyanúgy kideríthet rólam bármit. - Tudom, hogy hülyeség, de hidd el, hogy nem az. Ha tényleg nagyon beteg leszel, akkor egy időre elfelejti a kíváncsiságát. És ha szerencsénk van, akkor felhagy az egésszel. 

- De mi a garancia rá? 

- Semmi. Bízz bennem. - ó, Istenem, hányszor hallottam már ezt tőle. Felvontam a szemöldököm, de beakadtam a derekam. Mit tehetnék? Ellenkezzek? A végén úgyis ő győzne. Inkább visszaültem és hátradőltem. 

***

Semmi kedvem nem volt az evéshez. Az ebédet is kihagytam, ugyanígy akartam tenni a vacsorával is. De Alex nem hagyta. Azt mondta, most kell majd elhitetnem, hogy beteg vagyok. Megdicsért, hogy nem ebédeltem, mert az már egy jó pont. Legalábbis a mi helyzetünkben. 

- Na és, mit kell tennem? - kérdeztem félúton. 

- El kell ájulnod - megtorpantam. Alex nevetni kezdett. - Dehogyis. Csak csinálj úgy, mint aki nagyon ramatyul érzi magát. A többi már az én dolgom. - bólintottam. Besétáltunk a már ismerős helyiségbe. Nem is vettem tálcát, úgy ültem le. Alex láthatóan büszke volt rám, hogy tudtam, hogy megy ez. El is kezdtem játszani a szerepem. Kezemnek támasztva a fejem pislogtam gyorsan, majd egyre lassabban. Szerintem látszódott, hogy szenvedek. Egyébként nem kellett nagyon erőlködnöm. Tényleg nem éreztem magam valami fényesen. Alex rám nézett, köhintett egyet. 

- Bella, jól vagy? - elmosolyodtam. 

- Persze... - ez így is, úgy is hazugság. Alex tenyerét homlokomra tapasztotta. 

- Te jó ég, szerintem van egy kis lázad. Sőt. - vajon erősködnöm kéne a jóllétemről, vagy hagyjam magam felcipelni. Azt hiszem, az utóbbi a jó választás. Alex felállt, a széke fülsüketítő csikorgást hallatva, amire mindenki elhúzta a száját. Lassan felhúzott engem, belém karolt és így szólt:

- Felviszem Bellát. Sziasztok. - páran viszonozták a köszönést, többek között James és Chris is. Szerettem volna látni Alex arcát, ahogy meghallja Chris hangját. De szerintem nem vette észre. 

- Tökéletes volt! Egyszerűen tökéletes! - dicsért, miután elég messze kerültünk az ebédlőtől. Egy fanyar vigyorral válaszoltam. - Jó színész lennél. Na, most már csak meg kell győződnünk arról, hogy Mr. Baker gyanúja alábbhagy-e. 

10. fejezet - Nem akarok tőled semmit!

Nyolc napja nem írtam új részt... Viszoooooont 10.!!! :D

[ Chris egyre jobban megközelíthetetlenebbé válik Alex számára, aki elkeseredve próbálja felhívni magára a figyelmét. Bellát nem hagyja békén ez a Harry, ráadásul James is egyre elviselhetetlenebb... ]

10. fejezet - Nem akarok tőled semmit!

- De mellettem csodás életed lenne, hidd el! - a szemeim elkerekedtek. Jól hallottam, vagy csak hallucináltam? Ilyet nem szoktak mondani a kamasz fiúk. Vagy mégis? Mostanság ez vált elterjedté? 

- Tessék? - kapkodtam levegő után, miután megengedtem magamnak, hogy kifújjam a visszatartott lélegzetet. Fel sem tudtam fogni, hogy körülbelül egy fél óra után, vagy esetleg egy óra után ezzel jön. Hirtelen nevetnem kellett. Igen, kinevettem. Harry pedig csak kétségbeesve nézett rám. Aztán észrevettem, hogy akik az ebédlőben maradtak, mind minket bámultak. A szemem sarkából láttam, hogy Alex is kuncog. Ki akartam kerülni Harryt, aki még mindig elállva az utamat, fürkészett. Ő még csak nem is mosolygott, nem találta olyan mulatságosnak a helyzetet, mint én. 

- Én komolyan beszélek, Bella. - ejtette a szavakat jelentőségteljesen, határozottan.

- Nem, szerintem meg nem. Nem is ismersz, úgyhogy légy szíves és...ne mondj nekem ilyeneket. - azzal egy nagyon gyors mozdulattal hagytam ott, és mikor biztos nem látott már senki, újra felnevettem. Lépteket hallottam magam mögött. Megfordultam, hogy lássam, valóban Alex-e. Jól sejtettem. 

- Ez meg mi volt? - kérdezte visszatartva egy nevetést. 

- Fogalmam sincs... - válaszoltam magam elé bámulva. Észrevettem, hogy a lábam megfájdult a hirtelen és meggondolatlan mozgástól, de azt hiszem, ez még csak hagyján volt az előző incidenshez képest. 

- Tetszel neki. - ezt inkább szomorúan mondta, mintsem vidáman, vagy gúnyolódva. Ez megijesztett. 

- Hát, nem igazán dob fel a tudat. De te mindig húzni szoktál ilyenekkel... - nem kellett többet mondanom, értette. 

- Igen. Most is megtenném, de nincs túl sok kedvem hozzá. Mert te legalább bejössz valakinek. Engem Chris pedig észre sem vesz... - szemébe már majdnem könnyek gyűltek, de sikeresen visszanyelte őket. Éreztem, hogy innen fúj a szél. 

- Figyelj, mindennek eljön a maga ideje. Csak ne erőltesd. - tettem a vállára a kezem. Ettől egy kicsit mintha megnyugodott volna, de nem vehettem biztosa. Nemsokára pedig újra tervezgetni fog, hogy elegyedjen vele szóba. Nem is kellett sokat várnom. Miután mindketten lezuhanyoztunk, és ágyba dőltünk, Alex valóban előrukkolt egy újabb ötlettel. 

- Bella? Vagyis, Rebecca... Mindegy. Végül is, ha jobban belegondolunk, csak nem olyan nehéz vele beszélgetést kezdeményezni. Mondjuk az edzésen. Passzolok neki, vagy ő nekem, az már egy jó kezdet. Onnantól kezdve, lehet, hogy nem félnék annyira. - beszívtam a levegőt, majd hangosan kifújtam. Szegény Alex... Nem reagáltam, inkább lehunytam a szemem, és hagytam, hogy elragadjon az öntudatlanság világa...

***

Másnap reggel kipihenetlenül ébredtem. Még azelőtt, mielőtt Alex felkelt volna, úgyhogy egy kis ideig még tudtam forgolódni. De aludni nem. Egy újabb hazugsággal teli nap, amit át kell vészelnem. És ez még csak a kezdet. Milyen lesz később? Mi lesz, ha egyszer kiderül az igazság? Elhessegettem ezt a gondolatot a fejemből, és felültem. Alex pont akkor nyitotta ki a szemét. Szuper, egyikőnk sem az ébresztőre kelt. Ő csak mosolygott erre, de én aligha viszonoztam. Megvártam, amíg gondosan elkészülődik, aztán következtem én. Nem kapkodtam, amúgy se lett volna rá erőm. Olyannak éreztem magam, mint aki egy hete nem aludt, ráadásul a hidegzuhany segített. Alexxel már mindketten iskolára készen várakoztunk, amikor még csak az ébresztő zúgott fel. Úgyhogy várnunk kellett egy kis ideig. Aludni már nem lehetett, de pihenni igen... 

Az osztályba érve igyekeztem minél előbb leülni. Amint megtettem a fejem már neki is támasztottam a padnak. De a hangos léptekkel közeledő tanár megzavart, felkaptam a fejem. Gyorsan előhúztam a táskámból azt a felszerelést, amit a többieknél láttam. És elkezdődött a szokásos rémálom.

***

Vissza kellett fognom magam mikor az utolsó óra végét jelző csengő megszólalt. Ráharaptam a nyelvemre, talán egy kicsit túl erősen, mert valami fémes ízt tapasztaltam a számban. Fellélegeztem, és felpattantam. Mindenki az ebédlőbe csődült. Én persze megint utoljára érkeztem, Alexxel mellettem. Erősen összpontosítottam, hogy még véletlenül se üljek Harry közelébe. De hiába kerültünk a nagyterem másik végébe, Harry átjött hozzánk. A villámmal csak a spagettit turkáltam. Harry először nem szólt semmit, de aztán megeredt a nyelve.

- Most haragszol rám? - kérdezte. 

- Nem. - feleltem rögtön. Fújtatott egyet, ami azt jelentette, hogy nem hiszi el. 

- Tudom, hogy nem úgy kellett volna fogalmaznom. Sokszor mondták már, hogy egy kicsit...régimódi vagyok. - majdnem egyet értettem, de inkább magamban tartottam. - Nem bánod, ha megkérdezem még egyszer? - itt majdnem kiköptem a falatot, amit épp az előbb vettem be. Ránéztem, méghozzá elég idegesen.  De tovább feszegette a határokat. - Randizol velem? - ekkor az agyam felforrt. Nem hiszem el, hogy nem bírja megérteni, hogy akkor sem fogok igent mondani, ha nem régimódi. 

- Neeeeem! - törtem ki hangosabban a kelleténél. A tenyeremet az asztalnak csaptam, de most nem foglalkoztam azzal, hogy valószínűleg keletkezhetett egy kisebb véraláfutás. Harry kitágult szemekkel bámult rám, mint egy őrültre. Ahogy az összes többi ember is. De Harryt nem lehetett lerázni. Ő is felállt, mérgesen, ahogy én.

- Miért nem? - erre mindenki nevetni kezdett, kivéve engem és Alexet. 

- Azért, mert nem akarok tőled semmit! - a szavakat kicsit túljátszva ejtettem ki, hogy végre megértse. Elmosolyodtam, majd fohászkodva, hogy senki nem kezdjen el rajtam röhögni, elhagytam a helyiséget. Idegesen lépkedtem, még mindig sántítva. Gondoltam, megint Alex jön utánam, mert zajra lettem figyelmes, de tévedtem. James ért be, majd haladt velem a saját tempómban. 

- Mit szeretnél? - kérdeztem mímelve az udvariasságot. 

- Nem akarok tőled semmit! - utánzott. Grimaszoltam egyet, mire felnevetett. 

- Azért jöttél utánam, hogy ezt elmondd? - céloztam arra, hogy menjen el, de szerintem nem vette a lapot. Hogy is vette volna?

- Részben - vigyorgott. - És azért, hogy közöljem, Harry nem fog utánad futni, ha esetleg kéretnéd magad. Miután kimentél, hangosan kijelentette, hogy egy lotyó vagy. - ahogy észrevettem, nagyon élvezte a helyzetet, sőt, már-már alig várta, hogy dührohamban törjek ki. De nem adtam meg neki ezt az örömöt. 

- Oké. 

- Oké? Csak ennyit tudsz mondani? - súlyos döbbenet ült ki James arcára, amitől kuncogni támadt kedvem. 

- Most mit reagáljak? Egyébként meg, nem kéretem magam. Egyszerűen nem érdekel, és kész. Te pedig miért nem mész vissza? Elmondtad, amit akartál, úgyhogy szia. - felgyorsítani nem tudtam, azonban James megállt. Tovább battyogtam. Fel tudtam volna forrni, természetesen James miatt. Megőrülök, hogy ennyire utálatos! 

9. fejezet - Utállak!

Már csak 1 rész, és 10. fejezet. /Ami nem a végét jelenti, csak kerek szám:D/ 

[ Bella egyre jobban utálja Jamest, mert egy bunkónak mutatkozik. Egy fiú pedig rástartol... Bellának vajon tetszik a srác közeledése? ]

9. fejezet - Utállak! 

Sajnos az edzésen is el kellett viselnem Jamest. Már ha ránéztem, kirázott hideg, pedig én sosem szoktam utálkozni. Hát, úgy látszik, most mégis... Egyszerűen nem bírtam egy légtérben megmaradni vele. Ilyen még sosem fordult elő velem, és furcsa volt. Most is a kispadon kellett végignézem az edzést. Alex néha rám pillantott, ami általában azt jelentette, hogy: Kitartás! Látta rajtam, hogy nem élveztem a helyzetet, de az együttérzésnél többet nem tudott tenni. Lefoglalta a foci és Chris. Alig várta, hogy akár egy szót is váltson vele. Én mereven magam elé nézve ültem, mint egy darab fa, csak összerogyva. Akkor kaptam észbe, mikor hallottam a hangos sípot, ami az edzés végét jelentette. Alex ziláltan futott oda hozzám. 

- Az arcod elég...világfájdalmas volt egész végig. - közölte kissé félve. Feltápászkodtam, csak utána válaszoltam. 

- Igen, tudom... - Alex megfogta a vállam, majd a többiek után siettünk. Nem mintha én annyira tudtam volna... Legjobb barátnőm sürgetően nézett rám, mert párszor lemaradtam. Végül elértünk a zuhanyzót. Amikor megláttam, hogy a fiúk nagy része már félmeztelen, visszarántottam Alexet. 

- Ugye te nem velük akarsz...tisztálkodni? - suttogtam, majd magamban felnevettem, hogy milyen szót használtam. 

- Hát... - Alex lesütötte a szemét. 

- Te meg vagy húzatva? - akkor nagy szerencsénkre Mr. Baker került az utunkba. Biztos voltam benne, hogy hallotta ezt a kis beszélgetést. 

- Ne aggódjanak, hölgyeim - na igen - Megvárhatják, míg végeznek a fiúk. - tekintete áttért az említettekre, akik hangos tiltakozásba kezdtek. Szúrós pillantást vetett feléjük, azok pedig nyomban elhallgattak. Mr. Baker egy kulcsot nyomott a kezembe. 

- A biztonság kedvéért. - kacsintott, utoljára végigmérte a csalódott srácokat, majd elment. Néhányan már elkezdhették a tusolást, mert vízcsobogást hallottam az ajtó mögül. Bizonyára azért várakoztak még kint sokan, mert nincs elég hely mindenkinek. Alexxel ott maradtunk. Én nem akartam, és fogalmam sem volt, ő miért... De akkor leesett. Chris is ott álldogált természetesen félmeztelenül, Alex pedig gondolom belülről csorgatta a nyálát. Én pedig belülről fintorogtam. Feltűnt, hogy akivel az Alex által istenített srác kivel is beszélget. Jamessel. Valamin nagyon vigyorogtak. James hirtelen felém kapta a fejét, mondott valamit Chrisnek, majd otthagyta. Na ne! Egyre közeledett hozzánk. Imádkoztam, hogy Alexxel akarjon beszélni. 

- Nahát, a csajok szégyenlősek. - mondta gúnyosan. Látszott, hogy nevetni akart, de valamiért nem tette. Alex felhúzta a fél szemöldökét, amiben csakugyan profinak mutatkozott. 

- Csak hiszed. - sziszegte ingerülten. James felidegesítette Alexet? Egyetlen kérdéssel? Azt hiszem, ez felhívás volt keringőre... 

- Igen? Nos, ha tényleg csak hiszem, akkor bizonyítsd be, hogy nem vagy szégyenlős. - Alex elmosolyodott. 

- Örömmel. Bella, te benne vagy? - kérdezte tőlem. Hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. 

- Nem hiszem, hogy ez jó...ötlet. - mondtam olyan halkan, hogy csak mi hárman halljuk. Pedig az egyre fogyatkozó fiúk mind minket figyeltek. 

- Hát, nem gond. Úgy gondolom, hogy rád nem lennénk annyira kíváncsiak. - fülsüketítő fütyülés hangzott fel. Úgy éreztem, hogy a pohár betelt, de mégis lenyeltem a békát. Lehet, hogy abszolút nem érdekel James, de ez azért mégis...rosszul esett. És mint mindig, Alex ezt is észrevette. 

- Seggfej! - vágta James arcába a lehető leghangosabban, majd elviharzott, persze előtte jelezve nekem, hogy kövessem. Lassan haladtunk, mert az idegességtől csak jobban lüktetett a lábam. 

- Remélem nem vetted magadra - nyugtatott Alex. - Mert nem éri meg. - csendesen bólintottam. 

Nem sokkal később úgy hallottuk, elcsendesedtek, és mehetünk mi is zuhanyozni. 

- A kulcs nálad van? - kérdeztem Alextől az ajtóban állva. Felemelte, hogy lássam. Elindultunk. De sajnos útközben megint belebotlottunk valakibe, akibe nem akartunk. 

- Mit akarsz, James? - Fonta össze karjait mellkasán. James kifújta a levegőt, és zsebre tett kézzel kibukott belőle:

- Szóval, bocs, hogy azt mondtam, amit mondtam... - ezt nekem szánta, én pedig el sem hittem. Makogva feleltem. 

- Öhm... oké. Vagyis...semmi baj? - ez inkább kérdésnek hangzott, mert Alex rálépett a lábamra. Nem akarta, hogy ezt mondjam? 

- De azért sajnálom, hogy lemaradtunk a műsorodról. - vigyorgott James Alexre. Ő megforgatta a szemét. 

- Milyen műsoromról? Bella amúgy sem jött volna, tehát én sem. Ha ő meggondolja magát, lehet róla szó...

- Ó! Ez esetben, nem hiszem, hogy akarnánk. - Alex tátott szájjal bámult Jamesre. 

- Utállak James! - szaladt ki a számon. Meg sem várva Alexet, kikerültem Jamest. Éreztem a hátamba fúródó két tekintetet. Alex utánam futott. Nem szólt semmit, jobbnak találta, ha inkább csendben marad. Örültem, hogy víz érte a bőrömet és a düh elszállt a fejemből. Viszonylag gyorsan végeztem, de azért még maradtam volna. Alexxel egyszerre léptünk ki a víz alól. Miután tényleg befejeztünk mindent, kizártuk az ajtót, és visszamasíroztunk a szobánkba. A táskámra pillantva eszembe jutott, hogy kaptunk leckét... Elővettem a könyveket és átnéztem, jól emlékszem-e. Csak egyvalamiből. Nem csaptam össze, de nem is foglalkoztam vele túl sokat. Elég ismerős volt az anyag. Lehet, hogy csak ismételünk? 

Már majdnem aludtam, mikor Alex szólt, hogy vacsoraidő van. Vagyis nem csak majdnem, hanem tényleg aludtam egy keveset. Álmosan dörzsöltem meg a szemem, majd felkeltem. Alex nem beszélt hozzám útközben és én sem hozzá. Most több mindent raktam a tálcámra. A szokásos helyünkre ültünk. Alex azonnal bekapcsolódott a beszélgetésbe, de én lehajtott fejjel tanulmányoztam a szendvicset, amit aztán majszolni kezdtem. Alig vártam, hogy vége legyen az evésnek és eltűnhessek. Székcsikorgást hallottam. Felnéztem, hogy megnézzem, ki az, aki mellém ült. Egy sötét hajú, világosbarna szemű srác foglalt helyet közvetlenül mellettem. Mosolyogva így szólt:

- Harry vagyok. Harry Cavill. Te pedig...Bella. Az egyik lány, akit felvettek ide. - elismerően ejtette ki az utolsó szavakat. Eleresztettem egy aprócska mosolyt. Beszélgetni kezdett velem. Nem sokszor hagyott szóhoz jutni, nagy részben csak ő mesélt mindenféléről, amik nem igazán kötöttek le. Volt, amikor nem is figyeltem rá, mit mond. Feltűnt, hogy már csak a mi asztalunk ücsörgött továbbra is az ebédlőben, bár nem mindenki. Csak Harry, Alex, James, Ashley és én. James felállt, elköszönt, bosszús pillantást vetve Harryre elhagyta az ebédlőt. Ezek után mi is így tettünk. Már mentem volna ki az üvegajtón, Harry elállta az utamat. 

- Bella...nincs kedved...szóval...nincs kedved randizni velem? - rögtön a lényegre tért, nem mondom. 

- Nem hiszem, hogy itt olyan szélesek a lehetőségek. - lomboztam le. Én viszont feldobottá váltam, mert csöppet sem akartam vele találkozni. Úgy nem.

- Majd elszökünk. - vetette fel. Erre nem igazán tudtam mit mondani. 

- Figyelj, Harry... Nem akarlak megbántani, de még csak most ismertük meg egymást - vagyis inkább én téged - és amúgy is, szeretek szingli lenni. - Hát, ez nem sült el a legjobban. Végül is, nem hazudtam nagyot, de azért egy kicsit mégis, mert még sosem volt senkim. Reménykedtem benne, hogy Harry veszi az adást, és nem erőlteti. Tévedtem... 

- De mellettem csodás életed lenne, hidd el! - a szemeim elkerekedtek. Jól hallottam, vagy csak hallucináltam?