11. fejezet - Gyanú

11. fejezet. Szinte rekordot döntöttem, mert a 10. fejezetet nagyon nagyon nagyoooooooooon rég nem léptem túl. :D /Azon az egy blogon kívül, amit befejeztem.:)/ 

[ Az iskola igazgatójának egyre gyanúsabb az új tanuló, Isabella Award. Bellának a fülébe jut a dolog, ezért betegséget színlel... ]

11. fejezet - Gyanú

Szokás szerint most sem vehettem részt az edzésen úgy, ahogy a többiek. Persze nem is akartam, hisz fájt a lábam és a tehetségem is csak hazugság. Sőt, jelen pillanatban még saját magam is az vagyok. Bele kell törődnöm, hogy ez egy ideig így lesz, hacsak ki nem derül a nyár folyamán... Remélem, hogy nem... Mert ha igen, akkor beláthatatlan következményekkel számolhatok. Azt hiszem.
Észrevettem, hogy az igazgató, Mr. Baker is velünk tartott a mai edzésen. És engem fürkészett. Méghozzá elég idegesen. Na jó, talán nem is idegesen, csak...olyan érdekesen. Mintha azon gondolkozna, hogy miért csináltam magamnak azt a balesetet. Magamban felnevettem ezen a buta gondolaton. Ez már paranoia. Mondaná Alex, de igaza lenne... Túlságosan is félek. 

- Hé, Bella! - integetett Harry. Megforgattam a szemeim. Kacsintott egyet, majd belerúgott a labdába. Csakhogy nem úgy sikerült a dolog, ahogy akarta. Gondolom dicsekedni szeretett volna, de helyette jól orra esett. Kiengedtem egy apró nevetést, de meg is bántam, mert feltört a nagyobb is. Szegényt mindenki kiröhögte, ő meg csak pirulva állt fel, és porolta le magát. A számra tettem a kezem, hogy elfojtsam a még nagyobb, kikívánkozó nevetést. Szerencsémre tovább folytatták a meccset, már nem figyeltek rám. Csak akkor, mikor Harry felesett. Megköszörültem a torkom. Persze nem hallotta senki. 

A meccset nehezen tudták befejezni, mert Alex csapata nyerésre állt, és Ashley ezt nem bírta elviselni. Visszavágót követelt, de ha meg is engedik, csak holnap kerülhet rá sor. Ashley izzadtan prüszkölt fel, majd duzzogva hagyta el a játék színterét. Ezen egyedül én lepődtem meg, bizonyára a többiek már ismerték, ezért nem is kerítették neki túl nagy feneket. Csak páran maradtak még, Alex, James, Harry, Chris, Mr. Baker és én. James Chrissel beszélgetett, közben egymás hátát ütögették, Alex pedig Harryt gúnyolta. Hozzám is elhallatszott. Mr. Baker pedig felém vette az irányt. Egy kicsit megijedtem, de igyekeztem csitítani magamat. 

- Ms. Award segítsek felállni? - kérdezte, mikor odaért hozzám. A kezét nyújtotta. Elfogadtam, bár vonakodva. Csak remélni tudtam, hogy nem vette észre. 

- Hogy van a lába? - kérdezte. Haboztam. Nyeltem egy nagyot, mielőtt válaszoltam. 

- Köszönöm, jobban. - a férfi gyanakodva nézett végig rajtam, aztán ezt mondta. 

- Nem néz ki valami jól. Nem szeretne felmenni a szobájába? - azon gondolkoztam, ez vajon beugratós kérdés-e. Elképzeltem, ahogy kirúg a válaszom miatt. Ami természetesen...

- De igen. - közel álltam hozzá, hogy sikítsak, mert iszonyatosan zavarban voltam. És nem abban az értelemben. A hazugságaim miatt, már megint. 

- Nos, akkor nem állok az útjába. - eleresztettem egy halvány mosolyt, köszönetképpen. Ahogy hátat fordítottam, ki is fújtam a levegőt. Egyrészt a megkönnyebbülés miatt, másrészt a paranoia miatt. Még mindig ott motoszkált bennem, hogy valami nincs rendben. Talán Mr. Baker sejt valamit velem kapcsolatban. Lehet, hogy csak túlreagálom? Vagy simán csak beparáztam. Igen, minden bizonnyal ez történt, és Mr. Bakernek még csak eszébe sem jutott semmi ilyesmi. 

***

Tévedtem. Alex kétségbeesve rohant a szobánkba. 

- Bella, baj van! - csapta be maga mögött az ajtót. Kidülledt szemekkel néztem rá. Még soha nem tűnt ilyen idegesnek. Sürgetően néztem rá. - Amikor elmentem Mr. Baker irodája előtt, elcsíptem egy beszélgetést. Épp azt magyarázta, hogy nagyon gyanús vagy neki. Gyanús. És ez még nem minden. Utánad akar nézni egy kicsit. 

- Hogy mi van? - csúszott egy-két oktávval feljebb a hangom. Nehezen, de sikerült felállnom. 

- Nyugi, erre is van egy módszerem. - pórbált nyugtatni, pedig az előbb még ő volt ugyanebben a hisztérikus állapotban. 

- Mégis miféle módszer? Rá fog jönni, hogy Isabella Award nem létezik. Akkor aztán neked is, és nekem is végem! - kiabáltam. 

- Ha így üvöltözöl, akkor biztos így lesz. - beláttam, hogy igaza van, de a félelem csak jobban eluralkodott rajtam. Tehát nyomozni akar utánam. 

- És mi a módszer?  

- Betegség - először nem igazán értettem. De aztán leesett. Nevetségesnek találtam ezt az ötletet. Színleljek betegséget? Attól még ugyanúgy kideríthet rólam bármit. - Tudom, hogy hülyeség, de hidd el, hogy nem az. Ha tényleg nagyon beteg leszel, akkor egy időre elfelejti a kíváncsiságát. És ha szerencsénk van, akkor felhagy az egésszel. 

- De mi a garancia rá? 

- Semmi. Bízz bennem. - ó, Istenem, hányszor hallottam már ezt tőle. Felvontam a szemöldököm, de beakadtam a derekam. Mit tehetnék? Ellenkezzek? A végén úgyis ő győzne. Inkább visszaültem és hátradőltem. 

***

Semmi kedvem nem volt az evéshez. Az ebédet is kihagytam, ugyanígy akartam tenni a vacsorával is. De Alex nem hagyta. Azt mondta, most kell majd elhitetnem, hogy beteg vagyok. Megdicsért, hogy nem ebédeltem, mert az már egy jó pont. Legalábbis a mi helyzetünkben. 

- Na és, mit kell tennem? - kérdeztem félúton. 

- El kell ájulnod - megtorpantam. Alex nevetni kezdett. - Dehogyis. Csak csinálj úgy, mint aki nagyon ramatyul érzi magát. A többi már az én dolgom. - bólintottam. Besétáltunk a már ismerős helyiségbe. Nem is vettem tálcát, úgy ültem le. Alex láthatóan büszke volt rám, hogy tudtam, hogy megy ez. El is kezdtem játszani a szerepem. Kezemnek támasztva a fejem pislogtam gyorsan, majd egyre lassabban. Szerintem látszódott, hogy szenvedek. Egyébként nem kellett nagyon erőlködnöm. Tényleg nem éreztem magam valami fényesen. Alex rám nézett, köhintett egyet. 

- Bella, jól vagy? - elmosolyodtam. 

- Persze... - ez így is, úgy is hazugság. Alex tenyerét homlokomra tapasztotta. 

- Te jó ég, szerintem van egy kis lázad. Sőt. - vajon erősködnöm kéne a jóllétemről, vagy hagyjam magam felcipelni. Azt hiszem, az utóbbi a jó választás. Alex felállt, a széke fülsüketítő csikorgást hallatva, amire mindenki elhúzta a száját. Lassan felhúzott engem, belém karolt és így szólt:

- Felviszem Bellát. Sziasztok. - páran viszonozták a köszönést, többek között James és Chris is. Szerettem volna látni Alex arcát, ahogy meghallja Chris hangját. De szerintem nem vette észre. 

- Tökéletes volt! Egyszerűen tökéletes! - dicsért, miután elég messze kerültünk az ebédlőtől. Egy fanyar vigyorral válaszoltam. - Jó színész lennél. Na, most már csak meg kell győződnünk arról, hogy Mr. Baker gyanúja alábbhagy-e.