14. fejezet - Kedvellek!

Hmm, 14. 9 nap, és 14 leszek. :D 

Itt is legyen szerkesztés, vagy ne? Nem tudom eldönteni...

14. fejezet - Kedvellek!

- Á - legyintett elpirulva James. Nem szokott hozzá az ilyesfajta beszédhez. Valószínűleg azért, mert mindig bunkó. Ezért nem számít egy lánytól sem semmiféle kedvességre. - És az életed végéig egy kicsit hosszú idő. - vigyorgott. Az előbbi elpirulásnak már a legkisebb jele sem látszott arcán. Ezzel beszélgetésünk lezárult, James a vacsorájába temetkezett, ahogy én is... Ő sem beszélgetett senkivel, úgy tűnt, nagyon gondolkozik valamin. Néha körülnézett, nincs-e a közelben Harry. Amikor látta, hogy se híre, se hamva, megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd kezdődött minden elölről. Furcsa volt nekem. Meg se szólalt, pedig általában be nem áll a szája. Mi történt vele? Nagyobb trauma érte, mint engem? Az egy kicsit...fura lenne. Persze elhessegettem ezt a lehetőséget. Az előttem lévő étel negyedét sem fogyasztottam el, mégis úgy éreztem magam, mint aki megevett egy elefántot. Felálltam. 

- Azt hiszem, visszavonulok - közöltem, majd felemeltem a tálcámat. - Sziasztok. - biccentettem. James is feltápászkodott. Ő sem evett túl sokat, ahogy elnéztem. 

- Elkísérlek. - nem is inkább ajánlotta, leszögezte. Ránéztem Alexre. Lesütve a szemeit, vigyorgott. Az arckifejezéséből nem láttam sokat, de egy valamit le tudtam olvasni: Biztos voltam benne, hogy ez lesz! 

James kivette a kezemből a tálcát, és visszavitte a szokásos lerakóhelyre. Elindultam, már nem annyira sántítva, kezdett helyrejönni a bokám, ami nem jelentett túl sok jót. Legalábbis nekem... De azért sikerült lépést tartanom mindenkivel, végre nem nekik kellett hozzám igazodni. 

- Hogy vagy? - kérdezte hirtelen James. Felnevettem. Értetlenül nézett, miért nevetek. 

- James. Nem estem depresszióba. Jól vagyok. Történt ami történt, majd...elfelejtem. - legbelül persze tudtam, hogy ez mégsem olyan egyszerű, de sosem voltam olyan, hogy hetekig, vagy akár hónapokig rágtam magam egy rossz eseményen. Elmúlt, kész. 

- Te aztán nem vagy semmi. 

- Miért?

- Ha egy másik csajjal történt volna ez, már pszichológushoz járna. - elmosolyodtam. Ez valamiféle...bók akart lenni? 

- Lehet, de én nem egy másik csaj vagyok. - James kihúzta mindkét kezét zsebéből. 

- Igen, erre rájöttem. - érdekes, hogy milyen kedvesen beszélt hozzám. Végiggondoltam a kettőnk eddigi kapcsolatát. Már az első pillanattól kezdve ellenségesen viselkedtünk egymással. Ő bunkóskodott, én visszavágtam, ő sértegetett, én kiakadtam. Utáltam, lehet, hogy ő is engem. És egyik napról a másikra minden megváltozott. Amikor "beteg" lettem, ő meglátogatott, miattam lógott el az órákról. Megmentett Harrytől, megígérte, hogy vigyázni fog rám, ráadásul Alex is furcsa megjegyzéseket tett. Mire észbe kaptam, már az ajtóm előtt álltunk. 

- Holnap jössz "suliba"? - James kezével hevesen mutogatta az idézőjelet, az igazi iskolától szerintem kirázta a hideg. 

- Megyek. Nem bírom az unalmat! - most nem hazudtam, amitől jobban éreztem magam. A hazugságot sem bírom. De nem tehetek mást. Egyelőre még nem. Reménykedtem, hátha nem derül ki ez a "füllentés", reméltem, hátha megúszom... Bárcsak ekkora szerencsém lenne! 

- Harrynak eszébe sem fog jutni, hogy még csak rád is nézzen. Ezt garantálom! - ezúttal kisfiús mosolyát vette elő, amit eddig egyszer sem mutatott. Nekem. Ki tudja, hogy eddig hány lánnyal kavart. De miért érdekel ez engem? Jézusom, Rebecca! Elköszöntünk, én pedig semmit sem értve léptem be a már jól ismert szobába. Bella szobájába... Azonnal feltettem magamnak a kérdést:

Hogy jutott eszembe az, hogy Jamesnek hány barátnője volt eddig? 

***

- Rebella! - Alex felháborodva nyitott be, úgy fél órával később. - Mért nem mondtad, hogy Jamessel van valami köztetek? - ez földhöz vágott. Van valami köztünk? 

- Tessék? Nincs köztünk semmi! - Alex összeszűkült szemekkel fixírozott. - De tényleg! 

- Akkor ez csak...pletyka? - bólintottam. - Kár...pedig már örültem, hogy James... - szájához kapta a kezét. Megforgattam a szemeim, és felálltam, hogy elmenjek zuhanyozni. Még csak meg sem kísérleteztem, hogy rákérdezzek, miért szólta el magát, ha egyáltalán ezt tette. Úgysem mondta volna el...

Egy tíz perces zuhany után bevágódtam az ágyba. Alex a többiekkel zuhanyzott, természetesen fürdőruhában. Elég jól összebarátkozott itt mindenkivel. Ő már rég aludt, mikor én csak az álom peremére kerültem. Nem léptem át azt a küszöböt, a gondolataim nem engedték, az enyémek maradtak. Annyi minden járt a fejemben. Főként James, és a hazudozásom. Vagy inkább hazudozásunk. Mégis ki az az elmebeteg, aki képes ennyi mindent összehordani, ami nem igaz, csak azért, hogy bekerüljön egy nyári iskolába? Mindezt azért, mert a legjobb barátnője rábeszélte. Egyedül én? Vagy létezik más idióta is rajtam kívül? Talán a nyár végére örülni fogok, hogy megtettem, de az is lehet, hogy nem... Bármi előfordulhat. Az is, hogy rájönnek, és kirúgnak minket. A szüleim megtudják, és életfogytig tartó szobafogságra számíthatok. Viszont ha tényleg sikerül kimásznom ebből az egészből, annak is van rossz oldala. Ha Jamessel összebarátkozunk, és vége a nyárnak, ő majd biztos találkoznia akar velem. Akkor is hazudjak neki tovább? És ha már itt tartunk... James. Alex elszólásai. Mit akarnak jelenteni? Miért nem mondja meg konkrétan, ne célozgasson?! És akkor álomba merültem, nem is tudom hogy, de átléptem a szokásos küszöböt...

Kopácsolásra ébredtem. Először azt hittem, álmodom, de rá kellett döbbennem, hogy nem. Az ablakra néztem, és két dolgot sikerült eldöntenem. Az egyik az, hogy éjszaka van, még csak nem is világosodik, a másik pedig az, hogy valaki kavicsokkal dobálja a törékeny ablakot. Ja, és a harmadik: Alex nem riadt fel rá. Mázli... Az óra 01:24-et mutatott, tehát még fél kettő sincs. Kómásan sétáltam oda, hogy megnézzem, ki a zaklatóm. Egy kicsit féltem, hogy Harry lesz az, de James volt. Amikor meglátott, befejezte a dobálást, nagy örömömre. Hívogató mozdulatokkal jelzett, hogy menjek le. Vissza akartam kérdezni, hogy most?, de nem tehettem, mert amúgy sem hallotta volna meg, és Alexet sem akartam felébreszteni. Így hát lementem, amilyen csendben csak tudtam. 

- Őrült vagy! - mutogattam Jamesre nevetve, mikor odaértem hozzá. 

- Tudom. 

- Szóval, miért kellett az éjszaka közepén lejönni ide? - néztem körül a focipályán. 

- Hát...sosem csináltam még ilyet. Figyelj, Bella...én mondani akarok neked valamit - látszott rajta az idegesség. Egy kicsit türelmetlenül vártam a mondanivalója kezdetét. - Bella, én...én...kedvellek téged. 

- Úgy tudtam, hogy éjszakánként kiszöktök! Annyira tudtam! - kiabált jó hangosan... 

Köcsög vagyok! :D