4. fejezet - Bejutunk vs. nem jutunk be.

/ Jó napot! :) Itt a 4. rész, mert annyira szeretem írni ezt a történetet! :DD / 

[ Rebecca és Alex végre jelentkeznek a híres football iskolába. De mi van akkor, ha Alexnek mégsem sikerül meggyőznie az igazgatót? ]

4. fejezet - Bejutunk vs. nem jutunk be. 

Reggel telefoncsörgésre ébredtem. Nem kellett sokáig gondolkoznom, rögtön tudtam, hogy Alex az. De még csak fél nyolc volt, és nem akartam korán kelni. Vajon mi olyan sürgős? 

- Rebb, mondd, hogy fent vagy! - kiáltott Alex, hangjából érződött, hogy siet. 

- Most már igen. De mért? Történt valami? - Alex felnevetett, de hisztérikusan, nem vidáman. 

- Fog, hogy ha nem kapod össze magad nagyon gyorsan. Ma van a jelentkezési nap. Mindenki nyolcra megy beiratkozni. Olvastam a neten. - észbe kaptam, és felpattantam. - Siess! Öt perc múlva ott leszek a házatok előtt. - és kinyomta. Remek. A telefonom az ágyon landolt, én pedig a szekrényemhez rohantam. Kirángattam néhány göncöt, majd magamra aggattam őket. A hajamat kiengedve hagytam, csak átfutottam a fésűvel rajta. Már hangzott is a csengő a földszintről. Feltéptem az ajtómat, és a lépcsőfokokat kettesével vettem. Lihegve nyitottam ajtót. Alex állt előttem, doboló lábakkal. 

- Elmentem! - kiabáltam jó hangosan, és becsaptam az ajtót. Alex gyors tempóra váltott, már-már futottunk, pedig még nem voltunk elkésve. Alex telefonján lévő kijelző még csak ötvenötöt mutatott. Azt hittem, még a közelében sincs. Ötvenhétre odaértünk, persze kifulladva, hiszen sokat futottunk. Gyalogolva még vagy tíz perc lett volna. Az épület előtt hatalmas sor kígyózott. És az egész fiúból állt. Alex közelebb hajolt, és ezt suttogta:

- Próbálj meg sántítani. - valahogy elfojtottam a lihegésemet, hiszen nem tudhatják, hogy futottam. A lábamról csak most vették le a gipszet... Na persze. Ahogy beálltunk a sorba, éreztem, ahogy rengeteg tekintet fúródik belém és Alexbe. Néhány értetlen Mi?-t is hallottam. Végül is, lányok vagyunk, hogy kerülünk mi a nyári focisuli jelentkezői közé. De Alexet nem érdekelte a sok fiú meglepettsége, és nagy nehezen előretolakodott. Egy helyen megakadtunk, így ki kellett várnunk a sorunkat. Amikor végre fogadtak minket, egy szőke hajú, kék szemű nő alig hitt a szemeinek. 

- Ti lányok vagytok. - állapította meg, mire Alex elnevette magát.

- Igen, erre mi is rájöttünk. Jelentkezni szeretnénk. 

- Attól tartók, arra nincs lehetőség. Hiszen, mind már mondtam, lányok vagytok. És lányok nem jelentkezhetnek.

- Tudjuk, de higgye el, velünk igazán kivételt tehetnének. - a nő felsóhajtott, és beinvitált minket valami irodába. Elég tágas kiterjedésű volt, mégsem tudtam figyelni, hiszen rettegtem, hogy mi lesz. Akkor egy magas, félig őszülő, negyvenes éveiben járó férfi lépett elénk, és vizslatni kezdett minket. 

- És mégis, miért pont veletek tegyünk kivételt? - kérdezte összeszűkült szemekkel, és a borostáját vakargatta. 

- Mert profik vagyunk! - Alex magabiztosan húzta ki magát, és mosolygott. A férfinek tetszett ez a hozzáállás. Azt hiszem... 

- Hmm...nem is tudom. Ezen gondolkoznom kell. Holnap gyertek vissza, most nem mondhatok semmi biztosat. Hiszen...lányok még sosem jártak ebbe az iskolába. Mért pont ti? Na jó, maradjunk annyiban, hogy holnap, amint már előbb is mondtam.  És úgy készüljetek, hogy megmutatjátok mit tudtok! - azzal jelezte, hogy távozzunk, mi pedig lassan kisétáltunk az irodának mondható teremből. Amikor kiértünk a szempárok megint ránk szegeződtek. Az arcom teljesen kipirult, és futni akartam, ahogy csak bírtam... De nem. Mert "sántítanom" kellett. Hazafelé végig Alex fecsegett, de alig sikerült odafigyelnem. Csak a fociról áradozott. Egy valami azonban megütötte a fülem. Pontosabban kettő:

- És Chris is ott állt! Ha bejutunk, végre közelebb kerülhetek hozzá! Annyira cuki, nem? Ja, és erről jut eszembe, láttam egy srácot, aki téged bámult. - kacsintott, de én csak forgattam a szemem.
- Mindenki minket nézett Alex!
- De ő tényleg úgy nézett! 

- Hogy? 

- Hát úgy! - ezzel a témát lezártuk. Nem hiszem el, hogy tényleg úgy nézett rám valaki. És ha mégis, az sem érdekelne... 

***

Amikor hazaértem, anya épp porszívózott. Rögtön kikapcsolta, és ezt kérdezte:

- Na? 

- Mi na? - már azt hittem megtudta az igazat, de szerencsémre nem. 

- Mikor mentek? Tudod, kolesz. - mosolygott, és megpróbálta eljátszani a kamaszkori barátnőt. Majdnem elnevettem magam, de inkább visszafojtottam. 

- Még nem tudom. Majd holnap kiderül minden... - és otthagytam. Felbukdácsoltam a szobámba, és rádőltem az ágyra. Valahol reméltem, hogy holnap azt fogják mondani: nem jutottunk be, de a kalandvágy mégis ott csörgedezik az ereimben. Viszont az a 'de' ott van... A lebukásveszély.