5. fejezet - Különleges tehetség...

Bocsiiiii, hogy olyan rég írtam, de nem is nagyon volt időm, meg hát ihletem se nagyon... De most összehoztam egy részt, remélem tetszik! :)) 

[ Másnap a két lány visszamegy az iskolába, megmutatni a tehetségét. De Rebecca mit tegyen, hisz nem is tud focizni?! ]

5. fejezet - Különleges tehetség...

Másnap már korán kikászálódtam az ágyból. Az álmomat azon nyomban elfelejtettem. Megdörzsöltem a szemeim és kimasíroztam a fürdőbe. Lezuhanyoztam, jó sokáig húztam az időt vele. Mikor meguntam, megszárítottam a hajam és felhívtam Alexet. 

- Rebb, mért hívsz ilyen korán? - szólt bele a telefonba Alex kómásan. Igaza volt...
- Nem bírtam tovább aludni. - kuncogtam, mire ő is felnevetett. 
- Izgulsz, ugye? - kérdezte gyanakvóan, de magabiztosan. Hát igen, ő biztosan be fog kerülni, ellentétben velem. 
- Neeeem, cseppet sem, amikor ma elvileg fociznom kellene... De hála neked, a "balesetem" miatt nem lehet. És ami a legjobb, hogy így nincs esélyem bejutni. Mert ha legalább negyed annyira lennék jó, mint te, már nem félnék ennyire... - jött ki belőlem egy szuszra minden. De Alex csak ennyit mondott:
- Basszus! 
- Mi van? 
- Most jut eszembe, hogy ahhoz, hogy ne focizz, kéne valami orvosi igazolás! - ugrott egy-két oktávval feljebb a hangja. - Valahonnan szereznünk kéne! - ahogy ismerem Alexet, fél óra múlva nevetve mutogatja nekem az igazolást. 

***

Milyen igazam lett. Kevesebb, mint ötven perc múlva csengettek. Én nyitottam ajtót, és természetesen Alex állt velem szemben, diadalittasan vigyorogva. 

- Megszereztem! - ugrándozott, majd átölelt. Oké, ez megoldva. Még nem kellett indulnunk, ezért Alex feljött a szobámba. Otthonosan érezte magát nálunk, ezért rögtön elvette a laptopot az íróasztalról. Míg betöltött, körbenézett. Láttam, hogy feltűnt neki valami. 
- Te még be sem pakoltál? - förmedt rám. 
- Még nem biztos, hogy én is mehetek. Az sem, hogy te... - mondtam, aztán eldőltem az ágyon. Alex vállat vont, és minden figyelmét a laptopra irányította. Nem is kellett odanéznem, hogy tudjam: most is az iskola weboldalát nézegeti. Már majdnem álomba merültem, mikor Alex felhúzott az ágyról. 
- Nehogy elaludj nekem, mert meg kell beszélnünk pár dolgot, mielőtt elindulunk. - morcosan ültem vissza az állóhelyzetből, és úgy tettem, mint aki kíváncsian várja, amit hallani fog. Alex leült velem szemben, és belekezdett:
- Figyelj, Rebb. Azt tudod, hát persze, hogy sántítanod kell. Szerintem ezt már ők is észrevették. Amikor behívnak, mutasd föl az igazolást. Ne kérdezd, honnan szereztem. - nevetett. - Szóval, azt tuti beveszik, hogy el volt törve a lábad, de ez nem elég ahhoz, hogy be is juss. Én bebizonyítom, hogy jó vagyok, és ha jól alakul, elhiszik azt is, hogy te is az vagy. Egyszerű. Ha pedig nehéz esetek, bevetem a szokásos módszert. Ja, és még valami. Ha bejutunk, új nevet kell képviselned. - magyarázta. Az új név egy kicsit fura volt. 
- De miért? 
- Ha már hazudunk, akkor hazudjunk rendesen. Vagyis, ha véletlenül valaki ismerné a családodat, ne fogjon gyanút a neved miatt. Érted, miről beszélek? - nézett rám jelentőségteljesen Alex. 
- Azt hiszem... - Alex bólintott, és a szekrényhez sétált. Kitárta, majd nézelődni kezdett. Kivett néhány ruhát, aztán visszatette. 
- Tudod már, mit veszel föl? - kérdezte. Megráztam a fejem. Elmélázott. Aztán hirtelen benyúlt a szekrénybe, és kihúzott belőle egy türkizkék pólót, rajta egy szőlővel. Odadobta hozzám, majd egy ugyanolyan színű rövidnadrágot vágott a fejemhez. - Ez jó lesz? - bólintottam. Felálltam, hogy magamra aggassam a ruhákat. Amikor végeztem, nem is néztem tükörbe, mert Alex már ráncigált is le a lépcsőn. Most nem is kiabáltam, hogy elmentem, csak mentem Alex után. Egy ideig még mehettem normálisan, de aztán kezdődött a színjáték... A színjáték, amit lehet, hogy egész nyáron csinálnom kell. 

***

Amikor odaértünk, nem kellett sokat várnunk, hiszen nem ácsorgott ott senki. Amint odaértünk az ablakhoz, a szürke redőny azonnal felereszkedett, és ugyanaz a nő jelent meg mögötte, aki tegnap. 

- Sziasztok - mosolygott. - Mr. Baker már vár titeket. - ugyanoda mentünk be, ahova tegnap és ugyanaz az ember állt előttünk, aki tegnap. Nem szólt semmit, csak biccentett. Leültetett minket egy hatalmas asztal végébe, ő pedig a másik végébe sétált. 

- Nos, kezdhetjük a beszélgetést? - Alexel egyszerre bólintottunk. Mr. Baker elmondott pár dolgot, amik fontosak lehetnek, és szemléltette az előnyöket és hátrányokat. 

- ... a fiúknak tudom, hogy tetszeni fogtok, hiszen ide még nem nagyon jártak lányok. Viszont  ha bekerültök, titeket sem fogunk kímélni. - ekkor Alex arcára széles mosoly ült ki. 

- Ezek szerint... bent vagyunk? 

- Nem megy ilyen könnyen. Még egy dolog maradt hátra. Meg kell mutatnotok, hogyan fociztok. - most következett a legnehezebb rész. Te jó ég, és az igazolást még be sem mutattam. 

- Mr. Baker. Van egy kis bökkenő. Sajnos a barátnőmnek...öö...szóval...Bellának - Bella? Ezt a nevet találta ki? - nemrég volt egy kis balesete. Eltört a lába, és a gipszet csak most vették le. Az orvos pedig azt javasolta, hogy Bella ne sportoljon még pár hétig. Itt van a papír róla... - Alex odaadta neki. A tenyerem szörnyen izzadni kezdett. Mr. Baker olvasni kezdte. Alex folytatta: - De én nagyon szívesen mutatok pár trükköt. - ajánlotta föl. Mr. Baker felnézett. 

- Rendben. Nehéz lenne elképzelni, hogy az egész kitaláció. - Ha tudná, hogy mekkorát téved... Mindhárman felálltunk, és kimentünk a focipályára. Nagy volt, és még finoman fogalmaztam. Alex megkapta a labdáját, és elképesztő dolgokat művelt vele. Mr. Baker mosolyogva figyelte. Alex lihegve futott oda hozzánk. 

- Különleges tehetség vagy. Hogy is hívnak? 

- Alex. 

- Nos, Alex, örömmel közlöm, hogy holnaptól hivatalosan is lakói vagytok az iskolának!