7. fejezet - Szimpátia szint: 0

Hehe, 7. fejezet.  Haladunk azért, nem? 

[ Rebeccának, vagyis Isabellának tényleg sikerült kitörnie a bokáját, ezért néhány hétig felmentik bármilyen sport alól. Alex új tervet eszel ki Chrissel kapcsolatban. Bella pedig megismerkedik valakivel, aki nem tűnik túl szimpatikusnak... ]

(nem tudom miért tetszik ez a szám, mert alapjáraton utálom ezeket... de most megfogott valami benne)

7. fejezet - Szimpátia szint: 0 

- Bella! - kiáltotta Alex. Szerintem ő nem jött rá, hogy tényleg fájt, amit csináltam. Odafutott hozzám, majd mikor lehajolt elmosolyodott. Megráztam a fejem, jelezve, hogy nem kamu. 

- A fenébe! Jól vagy? - kérdezte, aztán felsegített. Az edző nyomban ott termett, és megengedte, hogy rá támaszkodjak. Meg Alexre... A többiek hökkenten álltak előttünk. 

- Azt hiszem az edzés elmarad. - mondta az edző. A fiúk felhőtlen örömben törtek ki, de akadt pár, aki együttérzően néztek rám. Eleresztettem egy mosolyt. Eltámogattak a gyengélkedőbe, ahol egy ötvenes éveiben járó nő ingatta a fejét, rosszalló pillantásokkal vegyítve. Elmagyaráztam neki a történteket. Fel kellett ülnöm egy ágyféleségre, ahol a doktornő megvizsgálta az egyre csak duzzadó bokámat. Pár perc múlva ezt mondta:

- Hát, nem szolgálhatók túl jó hírekkel. Ugyan nem tört el, de kificamodott. Négy hétig nem javaslok semmi sporttevékenységet... Beleértve a focit is. 

- Ezek szerint...haza kell mennem? - néztem rá az edzőre elszomorodva. 

- Nem, dehogyis... Négy hét még nem a világ vége. - mosolygott. A nő bekente valami bűzös kenőccsel a bokám, majd befáslizta, jó vastagon. Most már nem kellett támogatni, tudtam menni. Igazi sántítással... 

- Ne hívjuk fel a szüleidet? - kérdezett rá az edző. 

- Ne! - vágtam rá azonnal. Furcsán nézett. - Ööö...nem kell. Egy ilyen apróságért meg főleg... - magyaráztam. Alex bólintott, úgy, hogy az edző ne lássa. Amikor visszaértünk, felküldött a szobámba, Alexxel együtt. Elmondása szerint azért, hogy vigyázzon rám. Alex segített felmenni a lépcsőn. Amíg fel nem értünk a szobába, nem szólt egy szót sem. 

- Nem arról volt szó, hogy csak úgy teszel...? - nem fejezte be a mondatot, mert kinézett az ablakon. 

- De igen, csak éppenséggel, túlságosan jól játszottam. - gúnyolódtam. Leültem az új ágyamra. 

- Aha. - Alex figyelme azt hiszem elterelődött. Meg akartam kísérelni, hogy felálljak, és megnézzem, mit néz annyira, de inkább hagytam. Nagyon elgondolkozott. Én a szobát fürkésztem, még mindig nem szoktam hozzá. És még ki sem pakoltam... 

- Rebb, nem baj, ha kettőnk között így szólítalak, ugye? - egy pillanatra rám nézett, én pedig egy sima fejrázással válaszoltam. - Te mit tennél, ha tetszene egy srác, de ő észre sem venne? - meglepett a kérdés. Nem sok kellett, hogy válaszoljak. 

- Elfelejteném... De először azért megbizonyosodnék valahogy róla, hogy tetszem-e neki. Félre ne értsd, nem másznék rá, vagy ilyesmi. - nevettem fel. Ekkor Alex vigyorogva kapott a fejéhez. 

- Rebecca, te zseni vagy! - és otthagyott. Talán ötletet adtam neki? Hmm, Alexnél nem lehet tudni. Lépteket hallottam. Méghozzá elég sokat. Csak úgy dübörögtek. Biztos a fiúk. Egyszeriben akkora nyüzsgés keletkezett a csöndből, hogy a saját gondolataimra sem tudtam figyelni. Amikor eldőltem az ágyon, egy papír nyomta a hátam. Gyorsan kikaptam magam alól, és olvasni kezdtem: 

Kedves Focistánk! 

Téged, mint az iskola tanulóját, tájékoztatunk, hogy a mellékelt órákra a második napon kerül sor. 

Kezdés: reggel nyolc óra. 

A tankönyveket az igazgatónál veheted át. 

Reggeli: 07:10 

Ebéd: 12:30

Vacsora: 18:25

Edzések: 

Hétfő: 13:00

Kedd: 14:10

Szerda: 13:00

Csütörtök: 14:30

Péntek: - 

Szombat: 16:00

Vasárnap: - 

Jó szórakozást kívánunk! 

Rövid levél volt, mégis több mindent megtudtam belőle. Többet között azt is, hogy fel kell kelnem, és át kell vennem a tankönyveket. Megerőltettem magam, és nagy küszködések árán sikerült felállnom. Kivánszorogtam a szobából, le a lépcsőn, és végre valahára odaértem az igazgatóiba. Mr. Baker szívélyesen odaadta a matekot, a kémiát, a törit, és az angolt. Újra szenvednem kellett, míg visszaértem. Alexet sehol nem láttam. Nekiálltam a pakolászásnak. Nem csináltam meg az egészet. Egyrészt, mert nem volt kedvem, másrészt, mert eljött a vacsora ideje. Már megint bicegtem. Nem sokáig kerestem az ebédlőt, a fiúk hangjából rögtön tudtam, hova kell mennem. Mikor benyitottam, egy percre csönd lett, mindenki elhallgatott. De aztán tovább beszélgettek, meg nevettek teli szájjal. Alexet is láttam. Chris közelében ült. Amikor meglátott, intett, hogy üljek le mellé. Volt egy üres hely mellette. Míg sétáltam, hogy odajussak, páran megnéztek, de igyekeztem tudomást sem venni róluk. Leültem legjobb barátnőm mellé. Nem voltam éhes, ezért nem vettem semmit a tágas pultról. Alex megkínált egy almával - tudja, hogy szeretem -, amit elfogadtam. Rágcsálni kezdtem. 

- Na és, jutottál valamire? - kérdeztem két falat között. Alexxel ismertük egymást, úgyhogy tudta miről van szó. 

- Amit azt illeti, nem. Észrevétlenül felmásztam egy fára, hogy meglessem Christ. - azt hittem, félrenyelem az aktuális falatot. 

- Mit csináltál? Alex, ez nem normális! - egy kicsit hangosabb lettem a kelleténél, de a körülöttünk lévő fiúk észre sem vették. 

- Nyugi, tudom. De mondhatom tovább? - idegesen bólintottam. - Szóval, felmásztam, de az egyik ág, amin álltam, túl vékonynak bizonyult. Leestem, de nem történt semmi. Viszont pár srác kiszúrt... Szerencsére nem foglalkoztak velem, és elmentek. És ez még nem minden. Megtudtam, hogy Chrisnek nincs barátnője! - mesélte halkan. Elpirult, ahogy ránézett a kiszemeltjére. 

- Tényleg? Év közben, az a pletyka keringett, hogy minden héten más csajjal lógott... - néztem én is oda. Nekem nem tűnt olyan helyesnek, ahogy Alex állította. Oké, izmos test, kék szem, de nekem nem dobogtatja meg a szívem. Miután lenyeltem az utolsó almadarabot is, felálltam, hogy kidobjam a csutkát. 

- Bella! Ezt itt hagytad! - kiabált utánam Alex. Hátrafordultam. Valóban otthagytam a zacskót, amibe akartam tenni az alma roncsát. Visszafutottam érte, aztán tolatva mentem, de amikor megfordultam beleütköztem valakibe. Egy sokkal magasabb valakibe. Amikor felnéztem rá, ismerős volt. Azt hiszem ő...James. 

- Bocs. - mondtam. Hallottam, vagyis inkább észleltem, hogy hirtelen megint csend lesz. A figyelem ránk irányult. 

- Te vagy...Bella, igaz? - nézett végig rajtam. 

- Ühüm. 

- Én pedig James. De már találkoztunk egyszer. - most nem is feleltem. Ahogy láttam, nem valami kedves személyiség. Messziről lerí róla, hogy beképzelt, önelégült és bunkó. Körülöttünk még mindig csend volt. 

- Na akkor helló. - köszöntem el, és kikerültem. Kidobtam a kukába a régóta kezemben szorongatott zacskót, az almával együtt, majd Alexre pillantottam. Rögtön felállt, és jött utánam. Végre valahára segítségre számíthattam a lépcsős résznél. 

- Nem tudod, mért hallgatott el mindenki, amikor találkoztam Jamessel? - kérdeztem a lépcső felénél. 

- Hát persze. Ő James Johnson. A legjobb játékos az iskolában. És persze a legjóképűbb. Persze a többiek szerint, nekem természetesen Chris tetszik jobban. - nevetve forgattam a szemeim. 

- Hát, lehet, hogy jó, de szerintem elég nagyképű... - többet nem is kellett mondanom, Alex kiszűrte, hogy abszolút nem kedvelem ezt a srácot...