6. fejezet - Költözés és "véletlen" bokabaleset

Meghoztam a 6. fejezetet! Hirtelen olyan ihlet tört rám, hogy akár egész nap írni tudnék. :D

[ Rebecca alig tudja elhinni, hogy ő is bekerült. Azonban el kell, mert másnap költöznek. Már az első edzésen galiba keletkezik, ami nem egészen úgy sül el, ahogy Rebecca tervezte... ]

6. fejezet - Költözés és "véletlen" bokabaleset 

Fel sem fogtam, mit mondott Mr. Baker. Ez az egy mondat visszhangzott egész elmémben. Sokkolva álltam ott. Alex sikítani kezdett, szorosan átölelt, ugrálni kezdett velem, de ezt is úgy intézve, hogy Mr. Bakernek ne jusson eszébe, hogy szimulálok. Ő nevetve nézte végig ezt a jelenetet. 

- Mehettek is. Holnap fél kilencre legyetek itt. - mondta, mi pedig elindultunk. Tehát, holnaptól itt fogok lakni, egy csapat fiúval, akiket nem ismerek. Alexet ez nem izgatta, ő csak azzal foglalkozott, hogy bejutott álmai iskolájába, és végre találkozhat Chrissel. Alig várta a költözést. Hogy én vártam e? Magam sem tudom... Egyszerűen beletörődtem, hogy Alex magával hurcolt. El kellett fogadnom. 

***

Ahogy betettem a lábam a házba, anya és apa jelent meg előttem. Leültettek a kanapéra. Komoly arccal fixíroztak. A helyzet felettébb kínossá vált. Sürgető pillantásokat vetettem anyáékra, akik rögtön kapcsoltak. 

- Kicsim, tudod, hogy mi nem ellenezzük ezt a nyári iskolát, de azzal is tisztában kell lenned, hogy nagyon fogsz nekünk hiányozni. Úgy gondoljuk, azért akarsz elmenni, mert azt hiszed, mi nem törődünk veled. - na ez aztán alaposan meglepett. Nem törődnek velem? Ez meg hogy fordult meg a fejükben?

- Micsoda? Jézusom, ez hülyeség! - álltam fel és öleltem meg őket. 

- Akkor nem ezért mész el? - kérdezte anya megkönnyebbülve, míg apa halál nyugodtan ült vissza a fotelba. 

- Dehogyis. - mosolyogtam. - De most megyek pakolni, mert holnap fél kilencre ott kell lennem. - közöltem, és felfutottam a szobámba. Hangosan kifújtam a levegőt, majd nekiálltam a pakolásnak. Kiborítottam az egész szekrényem tartalmát, úgy válogattam. Jó sok ruhát raktam el a nagy, kék sporttáskámba. Többek között pár fürdőruhát is, amik még jól jöhetnek. Aztán eszembe jutott valami, amivel ennél is hihetőbbé tehetem a nemrég történt lábtörésemet. Halkan kicsempésztem néhány kenőcsöt a fürdőből, beletettem őket egy kis szatyorba, aztán belepasszíroztam a táskába. Fáradtan hajtogattam vissza a megmaradt ruhadarabokat a szekrénybe, elmentem lezuhanyozni, noha még csak fél nyolc volt. De fáradtnak éreztem magam, és jobban tartottam, hogyha most megyek el, mint fél tízkor, amikor semmi erőm sem lesz. 

A szemem lassan pattant ki. Először nem is emlékeztem, hogy ma mi fog történni, de aztán szép sorjában minden beugrott. Az órám még csak 07:16-ot mutatott, nem kellett kapkodnom. Nyújtózkodtam egyet. Kinéztem az ablakon. A nap már magasan járt, melegítve az egész utcát, az egész várost. Az égen egy sötét felhő sem volt. Egy kis lustálkodás után rászántam magam a felkelésre. Lezuhanyoztam, fogat mostam, megfésülködtem, végül felöltöztem. Most egy lila rövidnadrág mellett döntöttem, egy ugyanolyan színű pólóval. Még gyorsan kikaptam a fiókból a telefonom töltőjét, bedobtam a táskámba, már amennyire dobásnak lehet nevezni azt, hogy öt percen keresztül nyomkodtam. Viszlát, szoba. Gondoltam, pedig tudtam, hogy nem sokáig leszek távol. Csak egész nyáron... Lecipeltem a cuccaimat. Anya és apa már vártak. Miután felvettem a tornacipőm, átöleltek, megpusziltak, elbúcsúztak. 

- Mintha öt évre mennék el. - próbáltam viccelődni, de ők nem találták mulatságosnak. Még egyszer megöleltem őket, és kiléptem az ajtón. Alexxel találkoztunk, együtt folytattuk az utat, amely elvitt az iskoláig. 

- Rebb, vagyis... Bella, lenne egy kérésem. - kezdte Alex. Gyanút fogtam. Összeszűkült szemekkel néztem. Nagyot nyelt, aztán mondta tovább: - Normális esetben nem kérnék ilyet, de te is tudod, hogy ez most nagyon nem az... Törd ki a bokád! - elhűltem a meglepettségtől. Komolyan jól hallottam?

- Hogy mi van? Te azt akarod kérni tőlem, hogy törjem ki a bokám? - emeltem fel a hangom. 

- Nyugi, nem teljesen. Csak színlelj. Tegyél úgy, hogy nagyon fáj, vagy legalább valami ilyesmi. 

- Te nem vagy magadnál. Nem gondolod, hogy ez már több, mint sok? Kicsit feltűnő... 

- Csak bízz bennem! - ezzel le is zárta a beszélgetést. Most sem én győztem! A fenébe! Megforgattam a szemem. Megérkeztünk. Sántítás üzemmódba kellett kacsolnom. A nő már várt minket. 

- Sziasztok, megint - nevetett. - Gyertek velem. - megfordult, mi pedig automatikusan követtük. Végigmentünk egy folyosón, ki egy ajtón, végig az ismerős focipályán, fel egy lépcsőn. Ekkor vettem észre, hogy rengeteg srác tekintete fúródik belém és Alexbe. Megijedtem. Nem mertem lélegezni sem. Ránéztem Alexre, aki rezzenéstelenül tűrte a hitetlenkedő pillantásokat. Halottam néhány Ezek meg mit keresnek itt? - et is. Ha Alex nem fog meg, nekimegyek az ajtónak, mert nem vettem észre, hogy újra befordultunk egy folyosóra. Ott is fiúk serege lézengett, persze a figyelmük rögtön ránk terelődtek. Sajnos végigmentünk a folyosón, majd megint fel egy lépcsőn. Végre megálltunk a 216-os szoba előtt. 

- Itt fogtok lakni. Jó szórakozást, és miután kipakoltatok, menjetek le a pályára. Edzés lesz. - mondta, odaadott egy kulcsot, majd elment. Alex nyitotta ki az ajtót, és ő is lépett be először. Amikor én is megláttam a szobát, jobban mondva lakosztályt, azt hittem lehidalok. Minden fal más színűre festve, két hatalmas franciaágy, tele párnákkal, két íróasztal, külön fürdőszoba. Az egyik falon az iskola logója. Hmm, tuti nekünk szabták át... Hiszen fiúknak nem lehet ilyen szobájuk. Vagy mégis? Alexxel nem pakoltunk ki, átöltöztünk, én persze körbetekertem fáslival a lábam, majd lesétáltunk a pályára. Már minden fiú ott állt, várva az edzőt. Amikor odaértünk hozzájuk, csend lett. Pár fiú odasétált hozzánk. 

- Ti vagytok az újak, ugye? - kérdezték vigyorogva, jól végigmérve minket. 

- Igen. Én Alex vagyok, ő pedig Bella, a legjobb barátnőm. - mutatkozott be Alex, és kezet fogott a fiúkkal. Volt köztük egy fura nevű srác, akinek a neve Ashley. 

- ... én pedig James Johnson vagyok. - zárta le a sort a barna hajú, barna szemű, magas, izmos srác, James. Egy kicsit beképzeltnek tűnt, ahogy vigyorgott. 

- Visszahúzódó vagy, igaz? - jött hozzám közelebb, de abban a pillanatban megérkezett az edző. Vidáman köszöntött minket, de aztán átváltott szigorúra. 

- Bella kisasszony, mi is a vezetékneve? 

- Ööö...a vezetéknevem...ööö...szóval a vezetéknevem. - menedék után kutattam, és megakadt a pillantásom egy plakáton. Mi leszünk a győztesek! Football Award 2012. - Award! Award a vezetéknevem. - kiáltottam. 

- Értem - bólintott az edző. - Azt mondták, nemrégiben eltört a lába, és a gipszet csak pár hete vették le. Igaz ez? - bólintottam. - Nos, akkor nem játszhat. - úgy tettem, mint aki nem örül ennek, de nem tiltakoztam. Elbicegtem a kispadig, majd leültem. Ezután következett a csapatválogatás és a meccs. Alex jelzett, hogy lépnek kéne, vagyis "kitörni a bokám". Közeledett felém a labda, felálltam, hogy belerúgjak, és mielőtt odaért volna, elvágódtam, jó erősen. De nem úgy sikerült a mozdulat, ahogy akartam. A bokámba tényleg hatalmas fájdalom nyilallt...